Győzelemre ítéltettek

Kemény Dénes, egykor jó kezű, gólerős, intelligens, de különösebb nemzetközi sikereket el nem ért vízipólós, 42 éves comói edző és állatorvos háborítatlanul élte az északolasz középréteg egészen elviselhető életét. Mígnem minden előzmény és logika híján 1996 őszén felvetődött, hogy ő lehetne a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya. Csoda volt, hogy „kitalálták”, csoda, hogy megválasztották – szárazabban szólva jogi, eljárási hiba is, hiszen a 15 szavazatból csupán hatot kapott, míg a két további jelölt ötöt és négyet, mégsem rendeztek második fordulót –, de az igazi csodát ő és a nagy generáció vitte végbe.
Igen, a nagy generáció, amelyet Kemény 1997 őszén még tucatnyi zöldfülű válogatott újonc formájában indított útjára – nem lévén más lehetősége, hiszen a kétkedők miatt kénytelen volt valami eredetit húzni –, és amely ebben a szereposztásban tegnap játszotta utolsó mérkőzését magyar közönség előtt, a Margitszigeten.
Egy évszázaddal korábban Santelli és a többi olasz vívómester Itáliából magával hozta a megtanulható tudást, a győztes technikát, és az ehhez társuló „magyar virtus” hosszú időre legyőzhetetlen elegyet alkotott. Az elmúlt évtizedben vízilabdában ment végbe a szemünk láttára ugyanez a folyamat; a Kemény-éra termése két-két olimpiai és Európa-bajnoki cím, egy vb-arany, megszámlálhatatlan tornagyőzelem, mindössze egyetlen érem nélküli világverseny (a 2001-es fukuokai vb 5. helye), valamint e számszerűsíthető tényeken túl a szurkolók már-már megmagyarázhatatlan ragaszkodása, rajongása.
A hazai sportkedvelők általános jellemzője ugyanis, hogy nem feltétlenül a győzteseket imádják, hanem azokat, akiket érdemesnek tartanak a győzelemre. Így a férfi pólóválogatott is elemelkedett földközelből, és nemhogy éltében, de már „játsztában” a magyar sportlegendárium része lett; játékost, csapatot, edzőt, vereséget egy rossz szó, egy bekiabálás, egy fütty egy évtizeden át nem ért. A társaság külön szerencséje, hogy olyan időszakban tündökölt, amikor itthon már nem akadt vetélytársa, miközben – táplálva azt a tévhitet, hogy még mindig sportnemzet maradtunk – egy bajnokra feltétlenül és folyamatosan szükségünk van, valamiben, ha törik, ha szakad, a világ legjobbjának kell lennünk. A magyar kard fénye megfakult, Balczónk, Papp Lacink régen nincs, soha nem is lesz, labdarúgásunkra e helyütt szót se vesztegessünk. Igaz, kajak-kenusaink uszályon vontatják haza az érmeket, de ők évente két-három percet lapátolnak a dicsfényben, míg pólómeccset hetente, sűrűbb időszakban naponta rendeznek.
Mégsem születnek minden percben új hősök, ahogyan az egyébként a nemzetközi sportéletben megszokás. Pólósainkról aligha jut bárkinek is az eszébe, hogy négy éve nem nyertek semmit, ők Sydney és Athén megingathatatlan bajnokai. És ha Pekingben is győznének – bár ez a sporton kívül rekedt elmével feltehetőleg túlzásnak hat, hihetetlen és felfoghatatlan –, augusztus 24-e 2008 Magyarországának bizonyosan és valószínűleg mérhetően legboldogabb napja lenne.
Erre igenis megvan az esély, mert a közelmúlt vereségei dacára ez a csapat rendelkezik az egyik legfontosabb, megtanulhatatlan és elsajátíthatatlan sportolói erénnyel: szerencsés. Ennek ékes bizonyítékaként a tegnapi búcsún minden idők leggyengébb orosz válogatottját sodorta útjába a sors, de erre már jövőre se emlékszik senki sem. Csak arra, hogy a fiúk 24-5-ös diadallal búcsúztak az ő viszontszeretett margitszigeti közönségüktől.