Ha jön a behajtó

Kerítésszomszédom valami behajtócégfélénél dolgozik. A múltkor egy kicsit elbeszélgettünk a munkájáról, nagyon érdekes dolgokat mondott. Legtöbbször autó-részletfizetésben megroggyant emberekhez jár ki, vagyis olyanokhoz, akik annak idején elhozták a szalonból a kocsit nulla vagy tíz százalék befizetésével, aztán menet közben beletörött a bicskájuk a részletekbe. A gyakorlat szerint az ilyeneket egyszer-kétszer udvariasan felszólítják az esedékes részlet kifizetésére, ha ennek nincs foganatja, kimegy a behajtó.
A legérdekesebb, meséli szomszédom, a családok nagy részénél ordít, hogy túltervezték magukat az autóval, szerény körülmények között élnek: sezlon, hokedli, zacskós töpörtyű, miegyéb…
Változatosak ezek a behajtóakciók. A békésebb törvénysértő nagy sóhajtozások közepette fizet, vagy átadja a slusszkulcsot, a vehemensebbje ordibál, szülőket emleget, toporzékol.
Az autószalonok egyébként nagyon szívesen adnak el hitelre – akár nulla forint előleggel – kocsikat. Hát persze, a kamatok. A szalonokkal szerződött bankoknak valóságos aranybánya az adós.
Érdekes még, mennyire megváltoztatja az ember személyiségjegyeit egy új autó – más lesz a járása, a fejtartása, a gesztusai, a másikhoz való viszonya. Meg van győződve arról, hogy új autója révén átlépett egy másik kasztba, rá más törvények vonatkoznak, ő most már teszem azt egy Audi tulajdonosa, őt a külvilág is úgy kezelje, ahogyan az a márkához illik. Tart ez egészen addig, míg egy szép napsugaras délelőttön be nem kopogtat hozzá egy szőrösszívű behajtóember, és elmondja, miért jött.