(hol tart az emberiség )

Én nem tudom, hogy a nagy anyagelvű gondolkodók közül ki fogalmazta meg azt a bölcsességet, miszerint az ember szerszámkészítő állat. Marx-Engels volt, vagy valaki efféle, aki lángelméjével kiderítette, hogy ő végső soron maga is egyenlő egy botsáskával, csak némileg bonyolultabb, miként a botsáska is bonyolultabb az amőbánál, bár sem ez, sem az nem számít sokat, mivel mindannyian a semmire támaszkodó evolúció termékei vagyunk.
Bizony, már a XIX. században is sokféle szerszámot készített az ember, s amíg nem ismerte fel a gőz, az elektromosság és számos más, a világban jelen lévő rejtett hajtóanyagok hatékonyságát, saját vagy bizonyos más állatok erejével használta szerszámait, például ősidőktől az ekét, a kapát és a kaszát. Tevékenysége együtt járt „országa verejtékezésével”, már ha rabszolgának, jobbágynak vagy béresnek született, s mielőtt tenyere kellően megkérgesedett volna, azt számtalanszor feltörte a kapanyél. Ezt unta meg James Watt, és evégből derített fényt a gőzhajtó erejére. A többi szinte már magától jött az atomerőművekig, a lökhajtásig, a komputerig meg a robotokig. Tény azonban, hogy mostanáig használatban van néhány egyszerű szerszám is, például az ásó és a kapa, amely életünk végén elválaszt bennünket egymástól. Itt kell megjegyeznem, hogy a „szerszámkészítő állatok” között még sosem találkoztam olyannal, aki például szeret kapálni. Gyermekeink is szívesebben ülnek a kakaóbiztos klaviatúrák előtt, mintsem hogy lelkesen gyomlálnának. A kapa helyettesítésére is létrejött egy modern szerszám: a gyomirtószer, ami ugyan egyes feltevések szerint rákot okoz, de hát ez ügyben az egyik legbonyolultabb eszköz, a mobiltelefon is olykor gyanúba kerül. Az ember, legalábbis szerintem, haladása és fejlődése során szerszámkészítő állatból termelői állattá, s azzal együtt fogyasztói állattá „avanzsált”. Ez nagy lépés előre, de az anyagelvűségen mindez semmit sem változtat. Miként említhettem, a rabszolgának, aki tényszerűen használta az egyszerű szerszámokat, rabszolgatartója volt, a jobbágynak földesura, a béresnek – a legelhivatottabb anyagelvűek, a kommunisták kedvenc kifejezésével élve – zsíros parasztja. A termelő állatnak igazgatótanácsa van, a fogyasztónak pedig multija. A multi persze bonyolult rendszer, hiszen a termelők és a fogyasztók is benne foglaltatnak a túlcukrozott mézzel együtt, de alaptényezői, mondhatni, a fogyasztó urai a menedzserek, a reklámguruk, a tőkepénzesek, a kereskedők. (A tőkepénzes kifejezést Marxtól loptam talán?) Mindenesetre tény, hogy mire egy szem meggy eljut a termelő állattól a fogyasztói állatig a kereskedő állat közreműködésével, addigra az ára mintegy ötszörösére nő. Ez a növekedés szintén azt jelenti, hogy a szerszámkészítő állat kifejezés helyett az emberre nyugodtan alkalmazhatjuk azt a szóösszetételt, hogy kereskedő állat, mert bárhonnan nézzük is, legalább a mi kis magyar köreinkben, ez lett az élet lényege. Ez nem zárja ki azt, hogy a többség mint fogyasztó mutassa fel ezt a lényeget.
Persze a szerszám, amiből fejtegetésünk kiindult, a most uralkodó körből sem hiányzik, a fogyasztói fémkosaraktól kezdve a pénztár futószalagjáig, a bankkártya-leolvasó szerkezetig mind-mind a marxi anyagelvűség alapján áll, s tökéletesen hiányzik belőle a szellem és a lélek. Persze, ha egy botsáska bemenne egy szupermarketbe, meglehetős feltűnést keltene. Pedig miért ne? Hiszen mindanynyian az anyag gyermekei vagyunk, az amőba ide-oda áramló sejtnedveitől kezdve a marxi lángelméig.
Vagy mégsem így van? Én nem tudom…