Igazán méltó búcsú

Férfi vízilabda-válogatottunk elbúcsúzott a magyar közönségtől. Nemcsak azért, mert a gárda hamarosan útra kel Pekingbe, az olimpiára, hanem azért is, mert a margitszigeti publikum ezt a csapatot ebben az összeállításban bizonyára a hétvégi Unicum Kupán látta utoljára. És mind a küszöbön álló korosztályváltás, mind a póló jelentőségének jelenleg is zajló átértékelődése, mind a maiakat körülvevő, az eredményektől már független rajongás azt sejteti: az utódoknak nem lesz, nem lehet részük ekkora feltétlen imádatban. Hogy a nagy generáció nem érdemtelenül vált a szurkolók kedvencévé, azt még egyszer, utoljára itthon is bizonyította tegnap, hiszen példátlan különbséggel, 24-5-re verte Oroszországot.

Gianni Lonzi, az Európai Úszó Liga, a LEN delegátusa ámuldozva figyelte, amint lassan, de biztosan mindkét lelátó megtelik a szigeti nyitott ötvenesben, és meg is jegyezte: Olaszországban bizony nem mennének ki ennyien egy barátságos mérkőzésre. Hozzátehetjük, nemhogy ott nem, a kotori öblöt, a dalmát tengerpartot, Belgrádot és Zágrábot kivéve a világ egyetlen szegletében sem. De talán a közönség is számot vetett azzal, hogy a találkozásra ebben a szereposztásban ez az utolsó alkalom.
Két héttel állunk azonban az olimpia rajtja előtt, úgyhogy ez nem a megfelelő pillanat a nosztalgiázásra. Folytassuk ezért inkább azzal, hogy együttesünk pénteken, a németek feletti 11-9 és szombaton, a horvátok elleni 10-10 alkalmával ugyanazokat a hibákat és erényeket vonultatta fel. A korábbiakhoz és rutinjához képest megengedhetetlenül sok ziccert rontott, Szécsi kapus megbízható átlaga és néhány bravúrja ellenére a csapat az elfogadhatónál több gólt kapott, mert dekoncentráltan védekezett, viszont mindkétszer maradt ereje és képessége a hajrá megnyerésére; más kérdés, hogy ezzel pénteken döntetlenről plusz kettőre, szombaton pedig mínusz kettőről döntetlenre mentette az állást. Történt mindez a sérült Kásás Tamás nélkül.
Kemény Dénes szövetségi kapitánytól szombaton azt kérdeztük, az edzőnek vannak-e eszközei a helyzetkihasználás javítására, mire ő így felelt: „Annyiban vannak, hogy a ziccerhibák egyik oka a nem megfelelő formánk, ezen mindenképpen változtatni kell. Másrészt ez a folyamat kumulálódik is, hiszen ha a játékos elront egy helyzetet, annak az emléke benne marad, ettől elbizonytalanodik, a következőhöz még bátortalanabbul áll oda, és így tovább. Ez a tendencia azonban könnyen megfordulhat, csak annyi kell hozzá, hogy az illető végre gólt lőjön.”
E vélemény vasárnap fényes igazolást nyert, pedig nem indult túl biztatóan a nap: a horvátok az első meccsen 11-8-ra felülmúlták a németeket, így a mieinknek, ha itthon akarták tartani az Unicum Kupát, legalább kilenc góllal kellett verniük az oroszokat. Akik az előző két olimpiáról hozott egy-egy ezüst- és bronzérmük után mintha szisztematikusan számolnák fel a sportágat, a július eleji malagai Európa-bajnokságon egy árva ponttal horgonyoztak le csoportjuk utolsó helyén, Pekingbe pedig ki sem jutottak. De ettől még az oroszok oroszok, és a kilenc gól is kilenc gól.
Épeszű ember nem gondolhatta, mégis már a 11. percben kialakult a kellő különbség: csapatunk 11-2-re vezetett. Félidőben 14-3, három periódus után 17-4 volt a részeredmény, az utolsó szakasz 7-1-es rohamával pedig megvalósult e sosem volt, sosem lesz 24-5. Játékosaink, valószínűleg átérezve az egyedi alkalmat, kegyelmi állapotban pólóztak, Biros például olyan gólokat „cunderezett”, hogy azok láttán a lövőhelyzet és a gólhelyzet fogalma is újraértelmezésre szorul. Valljuk be, a búcsúfellépésre a sors ajándéka volt az ideális ellenfél is; nagy név, kis tudás, még kisebb ambíció. De ettől még feledhetetlen e produkció, amelyet Kemény Dénes hivatalos formában így értékelt: „Az oroszok ellen nem lehet úgy készülni, hogy kilenc, tíz góllal megverjük őket, ebben a meccsben az is benne volt, hogy hárommal nyerünk. De olyan tempóban és olyan kiváló védekezéssel kezdtünk, hogy nagyon gyorsan, váratlanul, nagy különbséggel elhúztunk, és ez a folytatásra is kihatott.”
Ekkor nekiszegeztük a kapitánynak, felvetődött-e benne, hogy ennek a keretnek a hazai közönség előtt ez volt az utolsó mérkőzése, mire ő, mintha azt mérlegelte volna, mennyire nyíljon meg, rövid szünet és egy nagy levegő után belevágott: „Bevallom, fel. És amikor körülnézve, a félig telt lelátó helyett – hiszen vasárnap délben, simának ígérkező meccsre az lett volna a papírforma – megláttam, hogy csurig telt a tribün, ha nagyképűen hangzik is, de arra gondoltam, talán nemcsak bennem, hanem az emberekben is felvetődött.”
A szűnni nem akaró tapsvihar is ezt a meggyőződést erősítette, hiszen Unicum Kupát mifelénk már nem szokás ekkora lelkesedéssel ünnepelni. Persze inkább a magyar közönség búcsúztassa a csapatot a Szigeten, mintsem a szerb ellenfél az olimpia elő- vagy negyeddöntőjében.
Unicum Kupa, eredmények, szombat: Németország–Oroszország 11-8, Magyarország–Horvátország 10-10; vasárnap: Horvátország–Németország 11-8, Magyarország–Oroszország 24-5. A torna végeredménye: 1. Magyarország 7 pont (45-24), 2. Horvátország 7 (36-25), 3. Németország 3, 4. Oroszország 0.