Jászairól, az ösztönök szintjén

A tegnap véget ért szegedi Thealter nemzetközi színházi fesztiválon számtalan ötletes kísérleti produkció volt látható. Némelyik azonban, erősen arányt tévesztve, kizárólag erre helyezte a hangsúlyt.

Csütörtök este, a belülről teljesen darabokra tépett, de régi fényét még így is őrző, romos Kass Szállodában a magyar színházi élet nagy legendájáról, Jászai Mariról láthattak monodrámát az érdeklődők. Az egyfelvonásos a művésznő különlegesen megjelenített síremléke előtt játszódott. Egyszerre ortodox ikonokra és a századforduló neves piktorának, Gustav Klimtnek a kor „mondén” asszonyairól készült képeire emlékeztet maga a monumentumot megjelenítő díszlet. A különbség csupán annyi magához a darabhoz képest, hogy a fatáblán egy Tilos a dohányzás! felirat mellett nemcsak egy csótány óriási kivetülése, hanem az aranyporral beszórt keretben magának a művésznőnek grafitti-stílben megrajzolt fekete haja is látszódott. A köré, az anyagba vájt lyukon egyrészt a színésznő feje, lejjebb pedig, fekete csipkéből szőve, a művésznő kézelője tűnik fel. Jászai Mari, aki tényleg a kor meghatározó teatralistája volt, mintegy szellemét és lelkét levetkőzve az ösztönök szintjén szólt közönségéhez. A címszerepet maga a rendező, Menszátor Héresz Attila formálja meg, fejét a díszsírból dugva ki. A nemcsere bizarr, okot különösebben nem látunk rá. Feltételezhetően a halottak által „levetkőzött” férfi-nő különbség eltűnésére utal. Az első tizenöt perc a kollektív tudatalatti fogalma mögé menekült ember álmaira próbál emlékeztetni: a holttest önmagában „rakoncátlankodik”, mintha felmenőinket látnánk tulajdon, magunk által is nehezen feldolgozott álmainkban, s igazolásul Thomas Mannt citálnánk a Varázshegyből. Sajnálatos, hogy ennél tovább a darab nem jut. A sírkövön csapkodó színésznő csalódásairól, szerelmi életéről mesél, s teszi ezt a szövegből adódóan rendkívül felszínesen, de éppen úgy, mint akiből kiszállt már a lélek és a szellem, s „csak” a porhüvely maradt, amely mást nem tud, csupán saját, érdektelenül előadott kínjairól mesélni.
Mi marad? Nyilvánvalóan a harsányság és a sivalkodás. Ez azonban kevés ahhoz, hogy az ötletes díszlet és a hisztérikus előadás között a hiányt áthidalja.
(Sediánszky Nóra: Jászai. Thealter fesztivál.)