Juharfák egyetemén

Tudja-e a kedves Olvasó, hogy még a világszerte „legmagyarabbnak” ismert ételt, a gulyást is az indiánoknak köszönhetjük – legalábbis a gulyás legfontosabb alkotóelemeit, a burgonyát meg a paprikát?
Amióta 1492-ben Kolumbusz Kristóf és eszelősen aranyra sóvárgó cimborái betették a lábukat az Újvilágba (1500 és 1650 között mintegy kétszáz tonna aranyat és még ennél is több ezüstöt zsákmányoltak az amerikai kontinensen), Észak-, Közép- és Dél-Amerika bennszülöttjeitől a földkerekség minden népe megszámlálhatatlanul sok becses ajándékot kapott.
Az őshonos amerikaiak öröksége megtermékenyítette a társadalomszervezést (az amerikai szövetségi kormányzás róluk vett példát), a gyógyászatot, a mezőgazdaságot, az építészetet, a konyhaművészetet, s ennek következtében – anélkül, hogy tudnánk róla – az elmúlt évszázadokban egész világlátásunk gyökeresen megváltozott.
Az emberiség az őshonos amerikaiaknak köszönheti a kukoricát, a napraforgót, a paradicsomot, a főzőtököt, a babok rengeteg alfaját, a csokoládét, a vaníliát, a földimogyorót, a kesudiót, sőt a pulykát is. (Mivel viszonozták mindezt a dicső keresztény konkvisztádorok? A XVI. század elején nyolcvanmillió ember élt az amerikai kontinensen: másfél emberöltő múlva már csak tízmillióan, a többieket kiirtották.)
Őket illeti az ökológia és a környezetvédelem szerzői joga is (persze nem arra a suskáért lobbizók és politikai hamiskártyások által sulykolt bulista környezetvédelemre gondolunk, amelyik a kényelmes, bekerített, méretre vágott világegyetem meg a „puha, bolyhos” természet iránti szentimentális tömegigényre játszik rá). „Az indián gondolkodásmód szerint minden élőlénynek joga van ahhoz, hogy zavartalanul élhesse az életét. Ősi hagyományaikhoz híven az indiánok éppen ezért vonakodnak attól, hogy élő fákat irtsanak ki, vagy növényekre tapossanak rá. Ritkán ölnek meg bármilyen teremtményt is, legföljebb olyankor, ha megeszik. Tűzifának vagy házépítéshez is rendszerint kidőlt fákat használnak” – írja Jack D. Forbes. „Az állatoknak is megvoltak a maguk jogai – mondja a lakota Álló Medve. – Joguk volt hozzá, hogy az emberek megoltalmazzák őket, joguk volt az élethez, joguk volt a szaporodáshoz, joguk volt a szabadsághoz, és ahhoz is joguk volt, hogy az emberek köszönettel adózzanak nekik… A lakoták soha nem hajtottak rabigába állatokat, és minden élőlényt megkíméltek, amelyet nem ettek meg vagy használtak föl ruhakészítésre.”

Talán a burgonyát mondhatjuk a legbecsesebb „indián ajándéknak”. Eredetileg az Andokból származik. Amerika őslakói legalább háromezer különféle változatát termesztették. Közülük alig néhány került át az Óvilágba, ám éppen elegendő ahhoz, hogy minden ország megtalálja a maga földjének és éghajlatának leginkább megfelelő fajtát. Európában először ír földön honosodott meg a XVI–XVII. században, s onnan terjedt el aztán az egész kontinensen. Hála az új népélelmezési cikknek, egyetlen évszázad alatt megháromszorozódott az ír népesség. Bízvást állíthatjuk, hogy a „táplálkozás újkora” a krumpli elterjedésével kezdődött, bár a klérus sokáig rossz szemmel nézett a föld alatt termő gumókra, mert úgy okoskodott, hogy ami a föld alatt terem, az csakis a gonosz műve lehet. Bizonyos orosz szekták halálos bűnnek bélyegezték a burgonya, a paradicsom és a cukor fogyasztását, mert a Biblia egyikről sem tesz említést. De a D’Alembert–Diderot-féle Enciklopédia is fitymálkozva leszólta a pityókát, azt állítván róla, hogy rossz az íze, meg hogy fölfúvódnak tőle a parasztok…
„Nehéz elképzelni – írja Jack Weatherford amerikai antropológus –, mi lett volna Írországból a burgonya nélkül. Mit ennének az oroszok, a németek, a lengyelek és a skandinávok? A krumpli nélkül a Szovjetunióból soha nem lett volna világhatalom, Németország nem harcolt volna végig két világháborút, és a Benelux államokban nem lenne olyan magas az életszínvonal.” Hozzátehetjük: és mi lett volna az Amerikából átszármazott kultúrnövények nélkül Európa háziállataiból? Mit ettek volna a teheneink és a disznaink? És miből gazdagodtak volna meg a terménytőzséreink és a disznókereskedőink?
Az indiánok említett jótéteményei a föld legeldugottabb zugába is eljutottak. A rabszolga-kereskedők hajói Amerikából visszaúton bőséggel szállítottak az indiánok növényeiből, amelyek aztán gyorsan meggyökereztek Afrikában és Ázsiában is. Más jótéteményeik csak szűkebb körben, az amerikai kontinensen vagy csak a kontinens egy részén terjedtek el – például a juharfák megcsapolásának ősi művészete.

Amikor az első fehér telepesek eltanulták a bennszülöttektől a juharfák megcsapolását, az egész világon elterjesztendő új cukor- és gyógyszerforrást, szinte az emberiség mennyei üdvösségének csodaszerét vélték megtalálni benne. Manapság is akadnak jó néhányan, akik számára az „élet keserű poharát megédesítő” juharcukor előállítása életforma, küldetés, jószerivel vallás, mivelhogy aki mesterfokon óhajtja művelni, annak egy személyben kell botanikusnak, erdésznek, favágónak, ökológusnak, meteorológusnak, vegyésznek, szakácsnak, közgazdásznak és kereskedőnek lennie.
„A juharfacsapolás: művészet, nevelőeszköz és megélhetési forrás” – olvashatjuk egy népszerű „juharászati” kézikönyvben. Az ifjú Henry David Thoreau egy ízben ezt jegyezte a naplójába: „Vita apámmal a cukorcsinálásom hasznáról... Szerinte elvon tanulmányaimtól. Azt feleltem: most ez a tárgya tanulmányaimnak. Nekem éppen olyan, mintha egyetemre járnék.”
A krónikásnak az kínált alkalmat a fentiek s az alantiak elmondására, hogy – jó évtizede már – kiránduláson vett részt, amelyet az Iowai Egyetem szervezett a nemzetközi és komparatisztikai tanszék kéttucatnyi vendégprofesszora, kutatója, külföldről érkezett ösztöndíjas léhűtője számára. A krónikás – a derűs kozmopolita társaság önmagát „Native Hungarianként”, azaz „bennszülött magyarként” meghatározó tagja – „rezidens írói” minőségben csöppent Iowa Citybe. A hangzatos státus afféle egyetemen lézengő firkászt jelent: önmagára valamit is adó amerikai egyetem mind tart ilyen díszpintyet.
Egy kora tavaszi nap délutánján ruccantunk át Iowa Cityből a szomszéd városba, a húsz-egynéhány mérföldre levő, költői nevű Cedar Rapidsbe („Cédruszuhatag”), az Indian Creek természetvédelmi parkba.
A kompánia legtöbb tagja Ázsiából érkezett Amerikába. A kirándulást – és a krónikást is fuvarozó gépkocsit – egy szikár, diszkréten boldogtalan angol nő vezette. Mögöttem egy Teresa nevű spanyol lány ült. Izzott a gyönyörű szeme, több aztán nem is igen látszott belőle, mert képtelenül fázós volt, minden porcikáját bebugyolálta. Teresa a Kanári-szigetekről jött Iowába, hogy matematikát tanuljon. Tériszony fogta el, valahányszor hídon kellett átmennie. Az Iowa Riveren, amely úgy szeli ketté a várost, mint Budapestet a Duna, a campust járó sárga ingyenbusszal szokott átkelni, és közben lehunyta azt a gyönyörű szemét, hogy ne is lássa a hidat…
A diszkréten boldogtalan angol asszonyról kiderült, hogy ápolónő, s hogy sebész férje nemrég cserélte le fiatalabb évjáratú partnerre. Neki is meg a parázsló tekintetű Teresának is borzasztóan hiányzott a tenger (Iowa lapályos közép-nyugati állam a szárazföld belsejében). Közös húrok pendültek meg bennük: egyformán gyötörte őket a tenger mellett fölcseperedett emberek kontinentális bezártsága. (Erről a gyötrelmes bezártságról mi, magyarok is tudnánk énekelni egy-két nagyáriát.)
Teresa mellett hallgatag dél-koreai pár üldögélt. Nem annyira hallgattak, inkább csak csöndben voltak. A férfi egyébként igen gyéren pöntyögött angolul. Az asszony az egyetemen volt vendégprofesszor, és magával vitte Amerikába a családját is. Sűrűn hátrafelé tekingéltek: két gyereküket a mögöttünk jövő autó hozta.
A juharfaligethez vivő út darált karácsonyfa-aprólékkal volt beterítve; puha, ruganyos járás esett rajta. A tóparti fákon keltetőládák lógtak: tojásaikat kiköltő vadrécék laktak bennük. Meglehet, száz-egynéhány évvel ezelőtt Walt Whitman is őgyelgett errefelé, és hosszasan eldiskurált egy-egy bokorral, fával, vadkacsával, vörösbeggyel…
Tömzsi, széle-hossza egy, talpig becsületesnek és talpig amerikainak látszó kalauzunk a természetvédelmi park alkalmazottjaként iparkodott szép lassan és érthetően elmagyarázni a juharfacsapolás fortélyait. Ez sikerült is neki, mihelyt hajlandó volt kiköpni a szája sarkában fityegő fogpiszkálót.
A hajdani őslakosok csapot vertek a kikeletkor megéledő juharfák törzsébe. Kivájt tökbe vagy faedénybe csorgatták az átlátszó, édes folyadékot, amelyet gyökerein át szív magába a fa, és hajszálcsövein juttat el a sarjadó rügyekhez, levelekhez, ágakhoz. Édes nedvet csak meghatározott éghajlati sávban lehet kinyerni a juharfából, és csak kora tavasszal; főként Kanadában meg az USA északi államaiban. A sótól erősen viszolygó, az édes ízeket annál jobban kedvelő indiánok nagy hejehujával köszöntötték „cukor havának” érkezését, és eljárták a juhartáncot. (Magyarországon sokkal gyorsabb és melegebb a tavasz, ezért aki megcsapolná a mi juharfáinkat, nemigen járna „juhartáncot” örömében, mert csak valami keserű léhez jutna.)
A kirándulás napján meglehetősen mérsékelt, fagypont körüli volt a „hő”. A fáknak nem akaródzott levet ereszteni a mi kedvünkért, de még Teresa két szép szeméért sem. Szélehosszaegy pajtás így aztán csak azt tudta megmutatni, hogyan kell kéthüvelykes lyukat fúrni a juharfába. Kompániánk kínai tagja hirtelen előreszökkent, hogy ő is tekerjen egyet a kézi fúrón.
A fák derekán, méternyi magasságban locsolókanna-szerű bádogedények és átlátszó műanyag zacskók lógtak – ámbár a régi iskola szerint csak faedényt volna szabad használni, mert a juharszörp átveszi a műanyag ízét. Az edények alján megdermedt juharlé csillogott. Két-három nappal korábban csapolták le, amikor melegebb volt az idő.

Ha kedvező az időjárás, csak úgy ömlik a fákból a lé. Négy-öt hétig csapolható az édes nedv, utána megkeseredik. Minél magasabban van a csap, annál édesebb a juharlé, minél alacsonyabban, annál kiadósabb. Legbőségesebben azon az oldalon folyik, ahol legdurvább a fa kérge. Öreg fák adják a legédesebb levet.
Becsődültünk a szirupfőzőbe. Joe – cserzett arcú, szíjas öreg jenki – fortyogó üstben kevergette a juharlevet, hogy kipárologjon belőle a víz. A folyamat végén barnás, kellemes ízű és illatú, a mézhez hasonló sűrítmény: juharszörp keletkezik, még később pedig juharcukor.
A juharszörp jellegzetes amerikai csemege. Üdítőként isszák, kalácsot, tortát, fagylaltot ízesítenek vele. Bár az egykori fehér telepeseknek a juharcukor világhódító jövőjébe vetett vérmes reményei nemigen teljesültek, Észak-Amerikához mindenképp hozzátartozik a „maple syrup”, a hálaadás napi pulykasült elmaradhatatlan ízesítője.
Kaptunk egy tölcsér vaníliafagylaltot, tetején juharszörpöntettel. Mindenkinek nagyon ízlett, a gyerekek repetáztak is, aztán vígan kergetőztek a juharfák között.
Megkérdeztem Mr. Szélehosszaegytől: – Ha a fák beszélni tudnának, mit szólnának ahhoz, hogy az ember megcsapolja őket? – Rám emelte gyermekien tiszta, óceánkék szemét. – Azt mondanák: örülök, hogy adhatok nektek abból, amim van, de kérlek, legyetek hozzám kedvesek, ne csapoljatok meg nagyon!
Legalább két év, mire begyógyulnak a fák törzsén a csapoláskor beléjük fúrt lyukak. Kalauzunk szerint olyan ez, mint a véradás: gyorsan pótlódik a veszteség, a tű nyoma is hamar begyógyul. Tavalyi csapolásnyomokat mutatott: csakugyan alig látszottak.
A százados juharfák egyetemén tett tisztelgő látogatásunk végén a természetvédelmi park irodájában magamhoz ragadtam egy „Medveújságot”, a Nagy Medve Alapítvány kiadványát. Fényképek és friss hírek voltak benne jegesmedvékről, grizzlykről és barnamedvékről meg jó tanácsok arra a nem várt esetre, ha medve kerül az utunkba – vagy inkább mi kerülünk medve útjába.
Próbáljuk elterelni a figyelmét: dobjuk eléje a kalapunkat, táskánkat, karóránkat, ingünket-gatyánkat, aztán hátrálva, szemünket egy pillanatra sem levéve az állatról, szép lassan somfordáljunk el. Futással nem érdemes kísérleteznünk, a medve sokkal gyorsabb, mint mi.
Csak hogy tudja a kedves Olvasó, mi a teendője, ha a „puha, bolyhos” Bükk kényelmes, bekerített, méretre vágott univerzumában őgyelegve egyszer csak azon kapja magát, hogy a vállára ereszkedik egy jól megtermett barnamedve mancsa…