Kétpárti törvényhozás felé

Ahogyan sorra kerülnek napvilágra a júliusi közvélemény-kutatási eredmények, úgy kezd egyre világosabbá válni, hogy a szocialisták rágalomgépezete közel sem működik már olyan hatékonysággal, mint a 2002-es vagy a 2006-os parlamenti választási kampányokban. Hiába indított a Gyurcsány-kormány erőteljes politikai és sajtókampányt a Színház- és Filmművészeti Egyetemről kiszivárogtatott Orbán-beszéd ürügyén, mindez nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy tartósan a Fidesz ellen fordítsa a közhangulatot. Bár az előző hónapban még valamennyi intézet mérése egybehangzóan azt sugallta, hogy számottevően csökkent a két nagy párt közötti különbség – a Szonda Ipsos egyenesen félmillió Fidesz-szavazó elpártolásáról beszélt –, a most kibontakozni látszó trend szerint ez csupán átmeneti változás volt. A legnagyobb ellenzéki párt támogatottsága, ha csekély mértékben is, de újra növekedni kezdett, míg az MSZP kénytelen volt elkönyvelni, hogy újabb százalékok tűntek el a neve melletti rubrikából.
A parlamentbe jutásért küzdő pártokon végigtekintve egyértelműnek tűnik, hogy aki szeretné kitessékelni a kormányzati hatalomból a szocialistákat, annak nincs más lehetősége, mint a Fideszre való voksolás. Minden más variáció azzal a veszéllyel jár, hogy a leadott szavazat az adott politikai szereplő gyenge eredménye miatt nem hasznosul. Mára az is világossá vált, hogy a többiek gyengélkedésének közel sem az az oka, hogy a baloldali közírók által kisgömböcnek minősített Fidesz gátlástalanul el akar tiporni, majd lenyelni minden potenciális vetélytársat. Ékes bizonysága mindennek, hogy a legélesebb memóriával megáldott politikai elemző sem tudna olyan eseményt említeni az elmúlt két esztendőből, ami alátámasztotta volna az MDF-nek azt az éveken át hangoztatott állítását, miszerint a Fidesz be akarja olvasztani őket. Azokat az önkormányzatokat leszámítva, ahol helyi szinten sikerült megteremteni az együttműködést, már 2006-ban elhidegültté vált a két ellenzéki erő kapcsolata.
A sokszorosan lepopulistázott Fidesz ugyanakkor még másnaposan kóvályogva is több, korábban baloldalinak, liberálisnak vagy bizonytalannak számító szavazót tudott maga mellé állítani, mint a Dávid Ibolya vezette „normális” konzervatívok. Akadnak eltérések időnként a közvélemény-kutató intézeteknek az MDF-fel kapcsolatos adatai között, de ezek többnyire arra korlátozódnak, hogy vajon az ötszázalékos szinten rostokol-e az egykor szebb napokat is látott párt vagy pedig a lehangoló két százalékkal kell megbarátkoznia a szimpatizánsoknak. Persze széles körben támogatásra találó program nélkül, pusztán jelszavakat pufogtatva nehéz is lenne az erős középpártok pillanatnyilag nem létező mezőnyébe jutni. Az sem javítja a megkopottnak tűnő konzervatív imázst, hogy amennyiben a hátországot jelentő Tisztelet Társasága valóban megszerzi a leendő listás helyek egyharmadát és a nyolc megyei listavezetői pozíciót, akkor előfordulhat, hogy a demokrata fórum az első szabad választásokon, 1990-ben aratott győzelem húszéves évfordulóját Lakitelek helyett Schmuck Andor kertjében ünnepli majd meg.
Ha elhagyva az MDF-et tovább tallózunk a kisebb pártok mezőnyében, akkor rögvest belebotlunk a pillanatnyilag egyszázalékos támogatottsággal bíró SZDSZ-be. Orbán Viktornak az újonnan megválasztott szabad demokrata pártelnökkel, Fodor Gáborral történő találkozása esélyt kínálhat arra, hogy véget érjen a csaknem másfél évtizeddel ezelőtt kialakult feszült viszony, és egy olyan konszolidált kapcsolat alakuljon ki, ami Nyugat-Európában egyébként megszokott a konzervatív és a liberális pártok között. Az elmúlt hetek állásfoglalásai is ebbe az irányba mutatnak. A szabad demokraták Gyurcsány Magyar Chartájának fordítottak hátat (alaposan meglepve a Demokratikus Charta feltámasztásában reménykedő miniszterelnököt), míg a Fidesz a július 5-i melegfesztivált megzavaró erőszakos elemektől határolódott el, csírájában fojtva el ezzel egyes baloldali körök kísérleteit, akik szokás szerint ezúttal is össze kívánták mosni a legnagyobb ellenzéki pártot a néhány száz randalírozóval.
Ahhoz nincs köze a Fidesznek, hogy mindeközben az SZDSZ népszerűségi mutatói soha nem látott mélységbe süllyedtek. A szinte reménytelennek tűnő állapotokért és a szabad demokraták irányában érzékelhetően megnyilvánuló közutálatért a párt eddig hangadónak számító politikusait terheli a felelősség. A mára öszszeomlani látszó egészségügyi reform kivitelezőit, Molnár Lajost és Horváth Ágnest. A sokszoros bukása és hitelvesztése ellenére a frakcióvezetői posztjához még mindig görcsösen ragaszkodó Kóka Jánost. A karrierjét a szocialista érdekcsoportokba kapaszkodva építgető Magyar Bálintot. A még időben viszszavonuló, ám korábbi elnöki ténykedésének következményeivel a mai napig el nem számoló Kuncze Gábort. Az ellenfeleire mutogató, vagdalkozó, ámde a főváros problémáit megoldani képtelen Demszky Gábort. Mellettük felelősek azok az állami tulajdonú cégek igazgatótanácsaiban üldögélő liberális káderek is, akiknek puszta jelenléte is alapjaiban cáfolja azon fogadkozásokat, miszerint az SZDSZ most már ellenzéki pártnak tekintendő. Mint ahogyan ott van az egyszázalékos mutató mögött a balliberális értelmiségi holdudvar is, amelyik a mai napig nem tisztázta önmagáról, hogy vajon van-e hitelessége a piacgazdaság és a reformok szép új világáról folytatott kioktató célzatú szövegeinek, ha eközben az államtól kapott hűbéri jellegű juttatások nélkül létezni sem tud.
Fodor Gábornak és az őt támogató szabad demokrata politikusoknak most kell szembesülnie azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy mennyire nem tudja elfogadni a magyar társadalom a világmegváltó célzatú politikai messianizmust. Mivel Fodor is részese volt a több mint egy évtizede tartó, zsákutcába vezető politizálásnak és morális hanyatlásnak, ezért sajnálni sem kell, ha nem lesz képes talpra állítani pártját. Ám maga a liberalizmus eszméje, ha megfelelő nemzeti elkötelezettséggel párosul, életképes lehet. Ahogyan számos európai uniós tagállamban, úgy Magyarországon is van keresnivalója egy mérsékelt, a polgári oldal felé nyitott szabadelvű pártnak. Ha egy ilyen tömörülés létrejöttének az SZDSZ kimúlása az ára, akkor ezt az árat meg kell fizetnie minden érdekeltnek. A Fidesz pedig helyesen teszi, ha a múltra fátylat borítva képes szükség esetén tárgyalóasztalhoz ülni a szabad demokraták új vezetőjével. Nemcsak azért, mert az előre hozott választások kiharcolásának enélkül nincs esélye, hanem azért is, mert a szétszéledt liberális szavazók elsődleges vagy másodlagos választói preferenciái terén bőven van keresnivalója.
Természetesen nem szabad véglegesnek tekinteni a jelenlegi erőviszonyokat. A Fidesz két parlamenti választást is nyerő pozícióból vesztett el. Már csak ezért is szükséges vészforgatókönyvek készítése. Számolni kell azzal, hogy a vergődő szocialisták vagy a súlyosan legyengült kisebb pártok valamelyike a baljós előjelek ellenére mégiscsak képes lesz talpra állni. Hasonlóan nem zárható ki, hogy a közvélemény-kutatók felméréseiben nem szereplő radikális jobboldal is lendületbe jön. Lehetséges, hogy a mostani prognózisokkal ellentétben mégsem csupán kétpárti lesz a következő törvényhozás. Ha azonban a Fidesz megfontolt politizálással eléri, hogy a két nagy pólusképző párt szavazóbázisán kívül csoportosuló szavazók legalább a választások második fordulójában a polgári oldal színeiben induló képviselőjelöltekre voksoljanak, akkor a Fidesz-kormány újbóli megalakítása biztosan nem fog elmaradni.