Lányok, asszonyok

Volt egy újság az előző tébolyban, Lányok, asszonyok volt a neve, a legdrágább papírra nyomták, mint a Szovjetuniót és a Fáklyát, a kutya sem vette egyiket sem, pedig az volt Kádárék Cosmopolitanje. Ugyanolyan perverz és üres, mint a mostani, legfeljebb kevésbé kártékony. Kádár nincs, Tito sincs és Jugoszlávia sincs már, sőt ha a szerbeken múlott volna, már Szarajevó sem lenne, ennek ellenére már tizennegyedszerre indult el a szarajevói filmfesztivál, két nagyon női filmmel, mert női filmek viszont vannak.

Hogyne lennének, hiszen a nemek különböző agyféltekéket preferálnak, és azokban vannak az igenek. Bergman vagy Kuroszava hiába tudtak majdnem minden tudhatót, mégsem készíthettek igazi mai filmet, hiába dübörgött az anima, még a Suttogások és sikolyok sem volt az. Fellini, talán. Nincs ebben semmi hátrányos megkülönböztetés, családon kívüli erőszak, ez a természet rendje. Only Women Bleed, ahogy azt egy nőnevű férfi, Alice Cooper mondta.
A Snijeg (Hó) című bosnyák filmet sem rendezhette volna meg más, mint Aida Begic, bár például Orhan Pamuk török Nobel-díjas író is tud ezt-azt a csapadéknak erről a formájáról. A Hó egy bivalyerős mozi egy elzárt faluról, ahol hat nő (mindannyian elveszítettek férjüket a legutóbbi háborúban), egy nagypapa, négy lány és egy fiatal fiú él az emlékeiben. Két üzletember érkezik ebbe a Slavno nevű faluba, és ki akarják tépni őket mindenből. A falusiak választhatnak, mentik az életüket, és szétrombolják a lelküket, vagy sem. Alapdilemma. Megrázó és gyönyörű.
Faur Anna Lányok című női filmjében viszont minden van, csak gyökerek és kapaszkodók nincsenek. Van viszont brutalitás, nihil, kilátástalanság, nyomorult véglények, szánhatatlan degeneráltak, idegesítő modorosság, idézhetetlen párbeszédek, suta fordulatok, mindenki kivétel nélkül azon a szellemi és érzelmi szinten vegetál, mint a késes celebgyerek a Blahán. Nyilván róla is készül majd egy film, mint a taxisgyilkos tinédzser lotyókról. Értem én, ilyen a világ. Entrópia (minden zárt rendszer a felbomlás, a szétrohadás állapotában van) és posztmodern. De ha ez művészet, akkor bizony szeretethiányos, tehát életellenes. Ha minden ennyire mocskos, összemosható, a humornak meg szikrája sem villan, az áldozatot semmi nem különbözteti meg a gyilkostól, akkor nem nyavalyogni kell – akkor tessék szíves öngyilkosnak lenni, és másokat békén hagyni. Faur Anna orális filmje egyszerűen egy rossz blöff. Egy ideig káromkodni sem lesz kedvem miatta, pedig jól csinálom.
Odakint természetesen süt a nap, a koldusra is.