Magyarország nem lesz,

Hanem volt. Ez a kifordított mondás jutott eszembe, amikor először 2007 decemberében a HVG a Mediánnal közösen tette fel a kérdést: Mi történne, ha Magyarország egyik napról a másikra se szó, se beszéd eltűnne a föld színéről? Lekerülne a világtérképről? Észrevenné-e a világ? Kik vennék észre? Kik sajnálnák, kik örülnének neki? És így tovább. De a szilveszteri bizarr tréfálkozás, úgy tűnik, megtetszett az akkori szociológus elemzőnek Hankiss Elemérnek, mert újra elővették a kérdést.
Ami nekem, és azt hiszem, még nagyon sokunknak nem tetszik.
Először is a téma irányultsága nemcsak bizarr, hanem mélyen bántó is. Nem hiszem, hogy van még ország a környékünkön, például a lengyelek, a románok vagy a szlovákok, akik ilyesmin rágódnának akár a fikció szintjén is. Másodszor, ha félretesszük a magyarázatokat, a körítéseket és a probléma direkt kicsinyítését, akkor ebben a kérdésben megjelenik egy súlyos fenyegetés. A magyar társadalom ugyanis nagyon rossz állapotban van, és hiába a Hankiss-félék kiválónak hitt receptjei: egy morálisan szétesett, gazdaságilag fulladozó, beteges országot nem úgy lehet megmenteni, hogy majd néhányan kitalálják, neki mi a jó. Mi lenne, ha hirtelen eltűnnénk a világból? Globálisan nem tudni, de az biztos, hogy néhány érdekcsoport valahol a világban – mert még az eltűnés előtt elpucoltak innen – győzelmi torát fogja ülni. Nekik Magyarország kibírhatatlan, molyrágta, naftalinos nacionalista jelenség volt. Kibírhatatlan, fasiszta csürhével és csőcselékkel, csökönyös „hazaffyakkal”, akiket nem lehetett a gyűlölettörvénnyel sem rávenni, hogy szeressék a pedofilokat, és adják át utolsó fillérjüket a tagbaszakadt indulati bűnözőnek. Hogy kik sajnálnák, hogy eltűnünk, vagy kik örülnének neki, azt ráhagynám a független történészekre, mert ha a megkérdezettek szerint a lengyeleknek csupán 21 százaléka ejtene egy könnycseppet értünk, akkor a felmérés hitelessége legalábbis kétséges.
Eltűnésünk fenyegetettsége, ha láthatatlanul is, de évtizedek óta létezik. A magyar népesség fogyása olyan mértéket öltött, hogy fennmaradásunk semmiképpen nem biztosított határokon belülről. Egy részleges megszállás vagy szelídebben bevándorlás felér egy eltűnéssel. Az elmúlt hat év pedig felgyorsította ezt az érzetet: a vidék megsemmisítése gőzerővel folyik: a posta, a vasút és iskolák bezárása elszigetel, elzár, elmagányosít. Az egészségügy káoszba taszítása már olyan apróságokra is kiterjed, hogy a Szilvásy György testvére vezette megakórházban a szülész szabad választását is megtiltották.
Az interneten keringenek az átrajzolt térképek, melyeken Magyarország már nem is létezik. Szomszédaink hamarabb ébredtek, miközben mi még mindig kómában vagyunk.
Az oktatás a másik megsemmisítő technika. Az idén csak azt nem vették fel valamiféle felsőoktatási intézménybe, aki nem jelentkezett. Akiket felvettek, azok közül sokan azt sem tudják, hány megyéje van (még) Magyarországnak.
Ha eltűnnénk, de örülnének azok, akik gyűlölik a turult és az Árpád-sávot, elavultnak tartják a Himnuszt, hülye rímfaragónak Arany Jánost és tökfödőnek Szent István fejrevalóját.
Szóval mi lenne, ha Magyarország nyom nélkül eltűnne a Föld térképéről?
Tulajdonképpen semmi. A nap felkelne, a tengeren váltakozna az apály és a dagály, a volt szomszédok pedig felsóhajtanának: Nem kellett volna félni ezektől a fura nyelvű, nyughatatlan magyaroktól. Nem kértek ezek vissza semmit.
A gólyák egy darabig köröznek ott, ahol tegnap még az Alföld terült el, aztán elrepülnek új fészket keresni.