(miből főznek Csopakon halászlét )

Én nem tudom, huszonnyolc évnyi közvetlen tapasztalat elegendő-e ahhoz, hogy a Balaton halállományával kapcsolatban néhány megjegyzést tegyek. Ha emlékezetemben felidézem a hatvanas évek nagy balatoni halpusztulását, abban kell bíznom, hogy a tó mostani állapotában, elsősorban a vízminőség (csatornázás stb.) javulása miatt hasonló szörnyűség aligha következhet be. Mennyiségi szempontból pedig eleve lehetetlen akkora halpusztulás, mivel mindösszesen nincs annyi élőlény a vízben, mint amennyi egykor kiveszett. A jelenlegi állapotot, amelyet a balatoni halgazdaság körülbelül kilencven tonna ponty betelepítésével vélt elfogadhatóvá tenni, nyilvánvalóan sok kollektív emberi mulasztás, mohóság, haszonlesés, tolvajlás, szakértelemhiány hozta létre, s egyelőre nem látok rá esélyt, hogy bármifajta szervezett erőfeszítés, jó szándék helyrehozná. Nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy hová tűnt a hal a Balatonból, de azt már önmagában nevetségesnek érzem, hogy egy kevés embernek megélhetést biztosító halászati vállalkozás valós vagy vélt érdekei, kétségbe vonható szakértelme és anyagi elvárásai határozzák meg e téren a Balaton jövőjét.
A Magyar Nemzet közel ötven éve feszegeti ezt a kérdést, de ezalatt közjogi értelemben semmi sem változott, horgászati, turisztikai szempontból nézve pedig szisztematikusan romlott, a fogási lehetőségek évről évre tendenciózusan csökkentek. Ráadásul, ha valaki például balatoni süllőt vagy „őspontyot” akar enni, nem talál üzletet a Balaton környékén, ahol olyan halat vásárolhatna, amelyet biztos, hogy a tóból fogtak ki. A rámenősebb vendéglősök rabsicokkal vannak kapcsolatban, nem a Tescóval, így a mocsárízt némelyiknek sikerül az étlapról száműzniük. De újabban már a legfelkészültebb orvhalászok is panaszkodnak, hogy fehér hollót könnyebb fogni a Balatonban, mint nagy fogast.
Hadd említsek meg egy tipikus esetet. A csopaki nyugdíjas horgászok halászléfőző versenyt rendeztek a nyár közepén, és mit gondol a nyájas olvasó, saját fogásuk mire volt elegendő és (szűkösen) alkalmatos? Az alaplére, ami keszegből is elkészíthető, de pontyfej, csont és farok nélkül nem az igazi. A ponty a halászlébe, ha hiszik, ha nem, Tatabányáról érkezett.
Ha erre valaki azt mondja, hogy a csopaki régi öregek nem tudnak horgászni, akkor helyettük is megsértődöm. Volt itt olyan időszak is, tíz-tizenöt esztendeje, amikor a napi normája egy-egy nyugdíjasnak három ponty és három kárász volt. Szóval a tatabányai ponty a csopaki halászlébe, bárhonnan nézzük is: szégyen. És bármilyen jó a szakács, az importált halászlé-alapanyag ízre, illatra, zamatra meg sem közelíti a balatonit. A multiknál ugyan kapható hal dögivel, de a hamisított méz példáján okulva feltételezhetjük, hogy egy jó nyugati áruházlánc akár kopoltyú- és pikkelyátültetésre is képes.
A múltkoriban arról írtam, hogy a ponty megfogyatkozásában Csopak környékén valószínűleg a nagy harcsák a bűnösök. Most azt mondom: legfeljebb bűnrészesek. Ötöd-hatod rendű vádlottnak tekinthetők.
Hogy ki itt az elsőrendű vádlott? Minden bizonnyal a tó tulajdonosa, a magyar állam, a mindenkori magyar kormányok, illetékes minisztériumok, amelyek mindeddig képtelenek voltak arra, hogy a balatoni „halzsákmány” ügyében megfelelő döntést hozzanak, s olyanokra bízzák a tó kezelését, a halak telepítését és védelmét, akik szeretettel közelednek és értenek hozzá, s nem a lehalászásából remélnek hasznot húzni. Tudom, egy ilyen hatalmas vízterület védelme, gondozása nagy feladat, adna munkát és jövedelmet a halászoknak is, a horgászoknak pedig a halbőség sok örömet. Hogy valamely optimális megoldás helyett miért romlik folyamatosan a helyzet, én nem tudom…