Montenegró ellen a férfidöntőért

Montenegró férfi vízilabda-válogatottja a két esztendeje függetlenné vált ország rövid önálló történelmének legnagyobb sikerére készül. Az állítás nem kívánja meg sem a történelem, sem a siker szó elé a „sport” szűkítő tagot, hiszen a kis jugoszláv utódállam mindössze tizenkilenc sportolóval vesz részt első olimpiáján, és kizárólag tizenhárom pólósától várja, hogy e nemzet valamiben végre a világ legjobbja legyen. Tiszta szívvel szurkolnánk is nekik, ha pénteken nem a magyar csapat ellen vívnák az elődöntőt, miután tegnap 7-6-ra legyőzték a horvátokat. Lányaink ma a bronzmeccsen egy egész földrésszel veszik fel a küzdelmet, nehezebb is lesz felülmúlniuk Ausztráliát, mint lett volna a 8-7-re elvesztett elődöntőben, még kedden a hollandokat.

Nem kellett volna többet mutatni, mint az első csoportmérkőzésen, az akkori kétgólos siker alkalmával, és egészen 2-0-ig úgy tűnt, ez megint menni fog. Csakhogy a hollandok gyorsan fordítottak 3-2-re, és onnantól végig ők uralták a meccset. Magyar részről csupán a három bombagólt eleresztett Pelle Anikó és szurkolótáborunk nyújtott extrát, utóbbi helyzetét jelentősen megkönnyítette, hogy a kézilabdacsarnok eufóriájából érkezett. Méghozzá nem akármilyen fondorlatos szervezéssel, a társaság ugyanis útközben azt skandálta: „Nincs is jegyünk, mégis megyünk!”
A boldogság azonban hamarosan alábbhagyott, mert a hollandok abszolút megérdemelt, 8-7-es győzelmet arattak. Nehéz lenne megtippelni, legközelebb mikor lesz ilyen kiemelkedően jó esélyük női pólósainknak arra, hogy olimpiai döntőbe kerüljenek, esetükben mégis felesleges megpendíteni a „jelent-e elegendő motivációt a harmadik hely?” közhelyét. Hisz hogyne jelentene, amikor olimpián eddig a hatodik helyezés a csúcs!?
Montenegró férfiegyüttese pedig a nulláról indult, és máris egészen magasra jutott. A júliusi, malagai Eb-győzelem után a pekingi elődöntőbe, miután tegnap 7-6-tal búcsúztatta a világbajnok horvátokat. Közép-európai léptékkel mérve egészen elképesztő ünneplés fogadta a diadalt, pedig Petar Porobics szövetségi kapitány és négy játékosa részese volt a 2005-ös, montreali világbajnoki címnek is, bár természetesen még szerb kooperációban. Az igazi és független „feketehegyi virtust” (ami eredetileg olaszul Monte Negro, délszlávul Crna Gora, az magyar tükörfordításban Feketehegy) azonban már volt alkalmunk megtapasztalni, de annak egy különleges részletét maga Porobics mester osztotta meg velünk. Előbb azonban még lelkendezett egy picit: „A magyarok elleni elődöntővel csak csütörtöktől szeretnék foglalkozni, most még az a feladatunk, hogy ünneplés közben is megpróbáljunk a földön maradni. Elárulom, nem könnyű. Hadd mondjam el, kiváló pólósaim között van egy hős is, Vlagyimir Gojkovics, akinek két órával a mérkőzés előtt még úgy fájt a karja, hogy meg sem tudta mozdítani, de kijelentette, ezt a meccset nem hagyja ki, és ő lőtte két gólunkat.” No meg vízben volt 28 percet, ami legalább akkora bravúr. Nikola Janovics e tekintetben még őt is túlszárnyalta, helyesebben túlúszta 29-cel, és ha Alekszandar Ivovics 26 és fél percét is hozzávesszük, láthatjuk: Montenegró együttesénél alig működik a mérkőzés közbeni rotáció, a klasszisok végkimerülésig tartják a frontot.
Péntekre persze épp ideje lenne kimerülniük, bár ez a típus ezt az állapotot aligha ismeri. Lám, Dejan Udovicsics szerb kapitány is olyan szívhez szólóan panaszkodott nekem a minap, hogy már majdnem megsajnáltam, erre tegnap úgy lepofozták 9-5-re a spanyolokat, hogy azok alig találtak ki a medencéből. Bizonyára erre a sorsra jutnak holnap az amerikaiak is, úgyhogy ha a magyar válogatott – amelynek több tagja megfázással, torokfájással bajlódik, hárman a tegnapi edzést is kihagyták – sorrendben harmadik olimpiai bajnoki címét is meg akarja nyerni vasárnap, feltehetőleg Montenegrón és Szerbián át vezet az útja a dobogó tetejére. Négy éve, Athénban a legfőbb vetélytárs közös csapatát is sikerült legyűrni, most elég lenne külön-külön.
Tudják, ugye? Oszd meg és uralkodj!