„Még ma sem ért véget a XIX. és XX. századi értelemben vettforradalmi gondolat gyászos hatása. Minden nagyobb társadalmi mozgalomban föltűnnek a jelképei, a vörös zászló, az Internacionálé, a fölemelt ököl. Ismét divatba jött Che Guevara. Nyíltantevékenykednek forradalmi csoportok, szabadon beszélnek, megvetően utasítják vissza, ha valaki a legcsekélyebb kritikávalis illeti elődeik bűneit, és habozás nélkül szajkózzák újra Lenin,Trockij vagy Mao régi mentegető beszédeit.”
(Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könyve)
A fenti sorokat azért kellett felidézni, mert az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéletében helyt adott Vajnai Attila kérelmének. A Magyarországi Munkáspárt 2006 nevezetű törpepárt alelnöke azért fordult a nemzetközi bírói testülethez, mert sérelmesnek tartotta, hogy a Fővárosi Bíróság 2005-ben elmarasztalta önkényuralmi jelkép használatának vétsége miatt. Vajnai úgy vélte, hogy megsérült a szabad véleménynyilvánításhoz való joga, amikor az önkényuralmi jelképek használatát tiltó jogszabályok miatt egy nyilvános rendezvényen nem tűzhette zakójára a vörös csillagot. A strasbourgi testület úgy látta, hogy Magyarországon nincs arra utaló jel, hogy a kommunista rezsim újraéledne, márpedig ennek
hiányában senkinek sem korlátozható a szabad véleményalkotáshoz való joga. Még akkor sem – tegyük hozzá némi malíciával –, ha a kommunizmus jelképének használata miatt rosszallásukat fejeznék ki azok a túlélők, akiknek az Andrássy út 60.-ban, az egykori nyilaskeresztes, majd ÁVH-s székházban vertek szöget a körmük alá Péter Gábor pribékjei. Az emberi jogok bírái szerint a magyarországi törvények szigorúak, hiszen a vörös csillag közzététele nem jelenti feltétlenül egy totalitárius diktatúra propagandáját, lévén az igazságosabb elosztásért küzdő nemzetközi munkásmozgalomnak szintén ez a jelképe.
Vajnai Attila megnyugodhat. Most már papírja van a vélt igazáról, így a jövőben nyugodtan végigsétálhat Budapest utcáin, kabátja hajtókáján a vörös csillaggal. Sőt akár egy esetleges, a XII. kerületi turulszobor ellen szervezett baloldali demonstráción is megjelenhet, hogy a leninista-maoista forradalom jelképével felékesítve küzdjön a nácizmus újjáéledésének állítólagos veszélye ellen, az emlékmű lebontását követelve. Az a tény, miszerint a turulmadár semmilyen törvény szerint nem számít tiltott önkényuralmi jelképnek, aligha fogja zavarni. Arról sem kezd majd elmélkedni, hogy a magyar eredetmondák mitologikus madara épp annyira nem tehet arról, hogy a második világháború idején mocskos kezekbe került, ahogyan Pierre Degeyter, az Internacionálé zeneszerzője sem azért komponálta művét 1888-ban, hogy később tömeggyilkosok vegyék a szájukra. Számára csak az a lényeges, hogy élve a jogállam lehetőségeivel, szabadon kinyilváníthassa véleményét. Az már más lapra tartozik, hogy volt idő a XX. századi magyar történelemben, amikor a rémuralmát a vörös csillag égisze alatt folytató Rákosi Mátyás és Péter Gábor jóvoltából az életével játszott az, aki a politikai szabadságjogok egyik legfontosabbikával, a szólásszabadsággal élni kívánt.
Ha azonban valamilyen okból Vajnai Attila nem is jelenne meg egy turulellenes megmozduláson, Gurmai Zita európai parlamenti vagy Havas Szófia országgyűlési képviselők biztosan feltűnnének a kordonok között. A szocialista párt két politikusa éveken át küzdött azért, hogy a tiltott önkényuralmi jelképeket felsoroló büntető törvénykönyvbeli paragrafusból vegyék ki a sarló-kalapácsot és az ötágú vörös csillagot, lévén szerintük ezek nem jelentenek olyan fenyegetést, mint a horogkereszt, a nyilaskereszt vagy az SS-jelvény.
A Horn Gyulával közeli rokonságban lévő Havas Szófia arról is nevezetes, hogy egy tavalyi nyilatkozatában az 1956-os forradalmárokat a börtönükből kiszabadult nyilaskeresztesekkel hozta kapcsolatba.
A botrányos kijelentéstől nem csupán az akkor még kormánypárti SZDSZ, hanem az MSZP-frakció „1956-os munkacsoportja” is elhatárolódott. Ettől függetlenül azonban Havas Szófia a mai napig nyugodtan dolgozhat a szocialista párt egészségügyi szakpolitikusaként. Még Gyurcsány Ferenctől sem kapott megrovást, pedig a magyarországi baloldal Mózese már évek óta azt hangoztatja, hogy nem lehet egyszerre Kádár János és Nagy Imre örökségét folytatni. Igaz, arra Gyurcsány sem tér ki, hogy a mártírhalált halt ’56-os miniszterelnököt több száz forradalmárral együtt az ötágú szörnyeteg árnyékában küldték a halálba Kádár vérbírái. Kerüli a témát, mert a Medgyessy-kormány tagjai közül egyedüliként 2004 tavaszán nyíltan Vajnai
Attila mellé állt, amikor több tucat értelmiségi társaságában aláírta a vörös csillag legalizálását követelő petíciót. Az aláíróknak nem az állampárti örökségtől való elhatárolódás volt a lényeg, hanem az, hogy a Szabadság téri szovjet emlékművet az önkényuralmi jelképpel ékesítve is nyugodtan meg lehessen koszorúzni.
Sajnos mérget vehetünk rá, hogy nem csupán néhány tucatnyi közéleti személyiségre szorítkozik azoknak a száma, akik a lelkük mélyén a mai napig a vörös csillag hívei. Épp elég haszonélvezője volt a negyven éven át tartó kommunista rezsimnek és szintén nem kevés támogatója az 1956-os szabadságharcot évtizedeken át ellenforradalomnak beállító propagandának. Ma is nagyszámú magyar állampolgár van, akit nem háborít fel a strasbourgi ítélet, mert nekik karriert és biztos megélhetést jelentett a Kádár-rendszer, és ezért a bűneivel szemben is elnézőek. Ha egyáltalán bűnnek tartják mindazt, amit a kommunisták véghezvittek. Körükben a mai napig hatásos Gyurcsány képmutatásra építő taktikája. A kormányfő egyrészt színpadias körülmények között ömleng a nyilvánosság előtt Nagy Imre és 1956 nagyságáról, másrészt viszont alattomos módon eltűri, sőt támogatja mindazokat a törekvéseket, amelyek hol nyíltan, hol pedig burkoltan felmenteni kívánják a kommunista diktatúrát. Ennek tudatában hiábavaló volna azt várni, hogy a Gyurcsány-kormány bármiféle jogorvoslati kérelmet fog benyújtani a strasbourgi bírákhoz. A miniszterelnök tudja, akikre biztos szavazóként számíthat, azok nem várják el a fellebbezést.
De még ha volna is olyan szándék a kabinet részéről, hogy tiltakozzon a totalitárius rezsimek legfőbb szimbóluma mellett állást foglaló verdikt ellen, félő, hogy mindez eredménytelen maradna. Európa szerencsésebbik nyugati fele soha nem élte át a kommunizmus poklát, ezért az ott élők millióinak lelkében éppúgy nem tép fel fájdalmas sebeket a vörös csillag látványa, ahogyan a jogszabályok rideg világában mozgó strasbourgi ítélethozók is csupán azt érzékelik, hogy az ominózus jelkép baloldali pártok egész sorának a szimbolikájában lelhető fel. Talán ha ezek a bírák fölkeresnék egyszer a budapesti Terror Háza Múzeumot, megértenék, miért nem szabad külön mércével mérni a bal- és jobboldali szélsőségek szimbólumait. Stéphane Courtois tökéletesen látta, hogy a kommunizmust az önmagukat haladónak tartó baloldali európai erők ma is a forradalmak családjának részeként képzelik el. Ennek jegyében ápolják a gyilkosságokat elkövető Che Guevara kultuszát, harsogják rendezvényeiken az Internacionálét, és azonosítják a fölemelt öklöt a jogaiért küzdő munkásosztállyal. A mi második világháború utáni történelmünknek a baloldal által írt fejezete azonban sok egyéb mellett egy hosszú évtizedeken át tartó diktatúrát is magába foglal. Ennek a borzalomnak nemcsak haszonélvezői voltak, hanem áldozatai is. Az ő érzékenységük miatt lenne kötelessége a magyar kormánynak, hogy ne hagyja szó nélkül a strasbourgi ítéletet.
