Örömborászat

Filoxéravész előtt vagy után. Borvidékeink történetét leginkább a szomorú szőlőpusztulás e korszaka osztja sikerekről, illetve küszködő időszakokról szóló fejezetekre. Mintha a filoxéravész társadalmi, politikai, gazdasági érák határát is jelentené, amelyeket túl kell élni, amelyeken túl kell lépni. Tokaj, Villány, Szekszárd vágtázik, mások viszont régi nagyságuk romjain próbálnak újraépíteni, teret nyerni a zsúfolt piacon. A hátrány néhány eleme persze akár előnnyé is válhat: sikeresen lejáratott fajtákról derül ki, hogy csodálatos élményt nyújthatnak, ha lelkiismeretes gazdához, szakavatott kézbe kerülnek. Az aszú, a bikavér becsülete már helyreállt. A kékfrankos vagy az olaszrizling ugyancsak ott áll a presztízsszerzés kapujában. Egy kicsit lemaradva, de az ezerjó is iparkodik. Az a szőlőfajta, amelyik szinte kötelező szókapcsolatot alkot közbeszédünkben Mór városával. Szűts Henriettáról és boráról, a ponticáról elismeréssel szóltak egyébként könyörtelen ítészek is, így ezúttal Mórnak vettük az irányt, lássuk, valóban feltámadóban van-e régen oly elismert borvidékünk.
Ilyen picike pincében még nem jártunk. Ez jó jel. Kézben tartható, borszenvedélyek kiélésére való. Illik egy harminchat éves bájos borászhölgyhöz. A teraszon ezernyi jele a gyakran itt zsizsegő gyerekeknek: krétafeliratok, játékok, kicsik szedte virágcsokor-kezdemények. Borász és gyakorló anyuka – Henrietta dolga nem lehet könnyű. Házigazdánk szavaiban azonban nyoma sincs fáradtságnak, lelkesen mesél a nem is olyan távoli kezdetről.
– Férjemmel, Péterrel 1997-ben diplomáztunk. Budapestről Székesfehérvárra kerültünk, és itt azzal töltöttük a szabad időnket, hogy borászokat kerestünk fel, bort kóstoltunk, bort vásároltunk és kritizáltunk. Egyszer egy borvásárlás alkalmával találkoztunk a móri ezerjóval, egy édes, kései szüretelésű borral. Akkor tudtuk meg, mire képes az ezerjó. Addig csak azt hallottuk róla, hogy száraz, savas, férfias bor, de ez olyan bor volt, amely túlérett szőlőből készült, és másmilyen ízeket ismertünk meg benne. Elgondoltuk, mi történne, ha nekünk is lenne móri ezerjónk, esetleg aszúváltozatban. Elkezdtünk nyomozni. Tetszett az ötlet, hogy igazi magyar fajtából bort készítsünk, bár nem terveztük, hogy ebből fogunk megélni. Ehhez kéne egy pince. Eljöttünk nézelődni Mórra, Mór környékére. Megtaláltuk ezt a pincét és két parcella szőlőt, amely nagyon jó állapotban volt, túlnyomórészt ezerjóval. Három és fél millióért megvettük a pincét a parcellákkal szabad felhasználású hitelből. Hitel ide vagy oda, hirtelen értelme lett annak, hogy kertészeti egyetemet végeztünk, mert addig nem a szakmával foglalkoztunk. Ennyi erővel akármelyik másik egyetemen is végezhettünk volna.
– A szakirányú ismeretek ezek szerint megvoltak.
– Nem teljesen. Én menedzsment–marketing, Péter pedig botanika szakon végzett. Tanultunk ugyan szőlőművelést, szőlőórákra jártunk, szakmai gyakorlaton borokat kóstoltunk – de ez legfeljebb hobbiszinten elegendő. Meg ahhoz, hogy elültesse a bogarat az ember fülében. Nálunk ebből később kicsit több lett: álmodozni kezdtünk.
– Huszonéves lányok meglehetősen ritkán álmodoznak borászkodásról.
– Ne higgye! Kezd elnőiesedni ez a szakma is, ami nem nem meglepő. Így szokott lenni, hogy a kevésbé pénzes szakmák nőiesednek el. De félretéve a viccet: igazán a szőlőben érezzük jól magunkat. A négy gyermekünk is nagyon jól elvan itt, szabadok, nem kell őket félteni semmitől, arra szaladgálnak, amerre akarnak.
– Négy gyerek, szőlő, borászat – nem sok ez egy kicsit?
– Már volt két gyerekünk, amikor elhatároztuk, hogy megvásároljuk ezt a pincét. Az első évjárat alatt születtek a fiúikreink 2004-ben. Úgyhogy emlékezetes év volt. Persze egyelőre a fizetésünkből élünk, a borászatra abból vonjuk el a szükséges pénzt, de reméljük, majd, ha az édes borokat forgalomba hozzuk, talán nagyobb bevételre tehetünk szert, és attól kezdve meg leszünk elégedve az élet anyagi részével is. Most még nem mernénk vállalni – főleg a négy gyerek miatt –, hogy csak a borból próbáljunk megélni. Egyelőre maradunk hivatali dolgozók mindketten. Amikor kezdenek összecsapni a hullámok a fejünk fölött, arra gondolunk, milyen jól sikerült borok alszanak a hordókban, lelkesít bennünket a sok dicséret és az, ha vásárolnak a borunkból. Mindkettő nagyon sokat számít, bár néha a szó többet ér, mint a pénz.
– Az ilyen ínyenceknek való kis borászatokat általában szakmai körökben ismerik inkább. A nagyközönség ritkán hall felőlük. Így viszont nehéz megkapaszkodni a piacon.
– Egyre többször fordul elő, hogy ismeretlenek hívnak fel bennünket, borszakírók, hogy hallották a nevünket, és eljönnének. Persze potenciális fogyasztók is kóstolták már a borainkat úgy, hogy ajándékba kapták valakitől, de az interneten is találtunk róluk jellemzést. Mi itthon borászkodunk, szőlészkedünk, terelgetjük a gyerekeinket – s hogy az emberek honnan tudnak rólunk? Nagy szerencsénk, hogy sokak hobbijává vált ismeretlen kis borászatokat keresgélni, kis tételek között kutatni jó borok után. Ez nekünk nagy segítség. Egyébként többen segítenek pusztán jószívűségből. Mondhatom, szájhagyomány útján terjed a boraink híre. Azért „hivatalos” sikerünk is van már: az első édes borunk, amely miatt elkezdtük a borászkodást, a 2005-ös kései ezerjó. Beneveztünk vele a helyi borversenyre, és megválasztották Mór város borának. Elképedtünk, hogy ennyire ízlett a szakértő közönségnek…
– Héttized hektárra igazán oda lehet figyelni. Ennyi marad?
– Nagyobbon nem is tudja az ember elvégezni a munkát a szükséges időben. Mi legalábbis nem tudnánk, mert nincs alkalmazottunk, úgyhogy a terjeszkedést csak addig tudjuk elképzelni, amíg mi magunk el tudunk végezni mindent. Ha netán megerősödünk, a gyerekekkel is egyre könnyebb lesz az évek során, akkor lehet, hogy a szomszéd parcella még a mienk lesz, de nagy területekre nem vágyunk. Ha alkalmazottat vennénk fel, az ő bérét is ki kellene termelni. És egyébként is: szerintem a pénzhajhászás elvenné az örömét az egésznek. Ez most így, ahogy van, örömborászat. Annál is inkább, mert velünk mindenki nyitott volt, amikor idejöttünk. Bárkit hívunk: hegybírót, elnököt, mindenki szívesen, kedvesen áll hozzánk. Nem vagyunk mi senkinek a konkurenciája ezzel az alig több mint fél hektár szőlővel. És sosem szeretnénk alapot adni arra, hogy ne örüljenek nekünk. Csak azt szeretnénk, hogy a most induló kis borászatok ugyanúgy akarják ezt, ahogyan mi; hogy nyissunk kifelé, hogy az országban máshol is megismerjék a borainkat, a móri borokat. Egyelőre ennyit tehetünk. Ez elég. Kicsi emberek vagyunk – szoktam mondani Péternek –, akik összehordtunk egy csomó szőlőt, sorba ültettük, úgy metsszük, ahogy mi akarjuk, hogy úgy teremjen, ahogy mi akarjuk. És a végén mégiscsak kiderül: jobb, ha nem döngetjük a mellünket, mert az évjárat, az időjárás, a hordó és még csomó minden hozzájárul – nem az emberen múlik. A bor állandóan változik, rejtélyes folyamatok zajlanak benne, és amikor már palackban van, azzal sem tudunk mit csinálni, az sem az emberen múlik. Megtanuljuk, hogy megteszünk mindent, amit megtehetünk, és abból ez vagy az lesz.
– Egyszer egy nagyon fiatal bortehetség félig-meddig tréfásan azt panaszolta, hogy érzelmileg zsarolja a szőlő, ami ellen védtelen.
– Tényleg szoros az érzelmi kötelék. Készültek riportok, amelyekben magyar embereket kérdeztek: gondolt-e már arra, hogy legyen szőlője? És az emberek közül sokan azt válaszolták, hogy már megvan, vagy azt, hogy még nem merte, nem tudta megvenni, de lesz. Úgyhogy ez valahogy bennünk van. Nekünk, magyaroknak valahogy genetikailag jó érzés, hogy a szőlő rendben van és szép. Szeretünk a szőlőért élni ma meg holnap is, évjáratokban gondolkodunk, ez értelmet ad az életnek. Ezenkívül halhatatlanok vagyunk – leszünk –, mert úgy fognak bennünket emlegetni a dédunokáink, hogy az a dédimama, ükimama, meg az a dédipapa, ükipapa, akik Móron ezerjóból készítettek édes bort, száraz borokat… Legalábbis a családi történelembe már bekerültünk.
– Így csak hívő ember beszél.
– Nem tudom… Még hátravan az életben, hogy rendezzem a dolgomat Istennel. Ateistaként nevelkedtem, de változik a világ és én is. Ahogy „növök”, változik a hozzáállásom. Azt tudom, hogy nem az embertől vannak a dolgok, nem lehetnek embertől. Ezért lenne jó, ha mindenkinek lenne egy kis szőlőbirtoka, amelyet művel, aztán megissza a kis borocskáját, és rádöbben: nem minden úgy van, ahogy ő akarja. A szőlőn át parancsolnak nekünk. A szőlővel nevelnek minket. Nem úgy van, hogy ma bulizunk, a szőlő ráér – mert akkor lerohad, elnyomja a gaz, és nemcsak a munkánk lesz több, hanem a lelkünk is belefájdul.