Panelből a versailles-i kastélyba

Újra birtokba vehették az utasok a Keleti pályaudvar indulócsarnokát, amelyben két éven keresztül tartottak a felújítási munkálatok. Az épületrész teljes renoválása, amelyet nyolc Lotz Károly- és egy Than Mór-freskó díszít, 479 millió forintba került. A pályaudvar romos szárnyának igényesen felújított termében jártam.

A Keleti pályaudvart OSB-lapok közti folyosón közelítem meg. A lapok túloldalán hatalmas homokrakás, darukkal, traktorokkal, olyan az egész Baross tér, mint egy nagy játszótér. Ismerjük a szlogent: itt épül a 4-es metró. A pályaudvar oldalbejárata előtt taxishiénák várják a gyanútlan turistákat, panaszkodnak, nincs jó napjuk. Az épületen kívülről tégláig lemállott a vakolat, szétázott falak, alig hiszem el, hogy a Keleti pályaudvar a magyar kulturális örökség része. Belül, az egykori indulóházba vezető folyosón az Orient kávézóban megállnék, hogy keleti hangulatom legyen, de olyan szutyok van a pulton, és olyan hangon beszél a pincérnő, hogy hagyom is az átjárót, ahol még három gyrosos faragja a forgó hústömböt, arab pénzváltók pihennek a libanoni zászló alatt, és inkább megyek, ahová indultam, a július 18-án átadott, restaurált Lotz Károly Terem felé. Az odavezető folyosó mennyezetén is átázott a vakolat, néhány helyen a restaurátorok megpiszkálták, ott látszik a fal egykori mintázata. A jobb oldalon régen bezárt utazási iroda, az ablakok helyén furnérlemezek, gyerekek kergetik a vizes tollú, beteges kinézetű galambokat, a padokon hajléktalanok szunyókálnak.
A málladozó vakolatú folyosóról belépve a Lotz Terembe, olyan, mintha egy Havanna lakótelepi panel átjárójából léptem volna a versailles-i kastélyba: aranyozott párkányok fölött nyolc nagyméretű, barokkos freskó, amelyekre a hely szelleméhez igazítva, a technikai fejlődés himnuszát festette a 19. század legnagyobb magyar freskófestője, Lotz Károly. Nem kisebb igénnyel, mint tette azt a Parlamentben, az Operaházban, a bazilikában, a Mátyás-templomban, a Vigadóban, a Magyar Tudományos Akadémián. A Háború és béke, a Bányászat, a Kohászat, a Kereskedelem, a Hídépítés, a Posta, a Földművelés, a Jólét allegorikus figurái. Leülök a földre – pad nincs –, elnézem a csodálatos falképeket, és büszkén gondolok azokra az emberekre, akik hitték az 1880-as években, a vasútnak köszönhet annyit az ország, hogy méltó pályaudvart kapjanak a vonatok, és az ne csak egy funkcionális acélszerkezet legyen, hanem gyönyörködtessen is. Elkészültek az indulóházban az aranyfüstlemezzel díszített stukkók, és kora legnagyobb freskófestője dolgozni kezdett. Bámulok fölfelé a tizennyolc méter magas csarnokban, és nem tudom nem összevetni a jelent a múlttal. Mindaz, amit a jeles piktor megfestett, ma alig pislákol, vagy Kölcseyt idézve: „névben él csak, többé nincs jelen”. Hol van már a bányászat, a kohászat vagy épp a kereskedelem meg a jólét?! Nem tudom, ma mit festene ezekre a felületekre Lotz Károly. Pannon pumát, mobilpostást, a Ganz gyárba települt kínai piacot? Nagy a festészet hatalma.
Az indulóház kilencedik és egyben legnagyobb freskóját Than Mór készítette, A vasút allegóriája a címe. A falképen a lokomotívot szárnyas angyalok húzzák, a vasút diadalát ábrázolja, amely azóta is tart, csak a fejlesztések eltolódtak tőlünk nyugatra, ahol már csaknem négyszázzal száguldoznak a formatervezett szerelvények. Itt, Európa peremén, sok helyen, ahol két éve még volt vasúti közlekedés, mára már rozsdás sínek maradtak csupán, és ahol vonat nincs, ott sín se lesz, mert gyorsan elkanyarodnak valamelyik vaskereskedésbe. Ebben a pillanatban is valahol sikít a flex, amivel darabolják a síneket az ország kevésbé szerencsés részein. Azt már nagyon nehéz elképzelni is, hogy ott, ahol nincs sín, újraindul a vonatközlekedés.
Annyi bizonyos, hogy az életérzés, amely a két festőt az indulóház képeinek megalkotására inspirálta, hihetetlen távolságra van tőlünk. Kassákig kitartott még ez a lendület, ő még megénekelte a repülő nikkel szamovárt, de aztán hazudozás lett a fejlődésből, és mára szomorú karikatúrája lettünk annak a kornak, amely az életet jelentő fejlődést őszintén, hittel ilyen műalkotásokban tudta megjeleníteni.
Az utasok telefonnal, fényképezőgéppel, kamerával örökítik meg az indulóházban eléjük táruló élményt. Pad hiányában a turisták lepakolják csomagjaikat, és elnyúlnak a földön, nézelődnek, beszélgetnek, láthatóan jó érzik magukat, mígnem érkezik a Vasútőr Kft. sárgamellényes biztonsági embere, és minden nyelvtudását összeszedve ennyit mond: Hélóóó! – ezt egy határozott kézmozdulattal megtoldva –, értik a külföldiek, szedik a motyót, és már ott sincsenek. Hozzám is odajön, hogy „ne dőjek mán a falnak”. Nézi, hogy mit nézek, aztán megszelídül, és azt mondja, hogy őt ez nagyon emlékezteti Leonardo da Vincire, meg arra a hogyishívjákra is.
A Magyar Királyi Vasúttársaság részére épített, 1884-ben átadott Központi, majd Keleti pályaudvar 124 évvel később felújított indulóháza, ez az ékszer, arra emlékeztet, hogy ilyenek lennénk, ha nem elherdálnánk, hanem helyrehoznánk dolgainkat, ha tudnánk bánni értékeinkkel, de a négy égtáj bármelyike felé is hagyjuk el a termet – ebben a vakvezető sávok is segítenek –, mindenhol a szomorú valósággal találkozunk.