Rossz képek mindig is léteztek, csak éppen nem szándékosan formálták rosszra őket – készítőjüktől ennyire tellett, a megrendelők azután többnyire jobb híján így is elfogadták őket, hiszen nem elsősorban a kvalitás volt a fontos, hanem a festményen ábrázolt személy, jelenet. A bad painting, a rossz festészet fogalma azonban csak a XX. század 60–70-es éveiben született meg, amikor is az amerikai Neil Jenney maga nevezte rossznak, érdektelennek néhány alkotását, amelyeket azután mégis befejezett, mert úgy vélte, „még ha a lehető legrosszabb képeket produkálná, akkor sem lennének eléggé jók”. Néhány évvel később, 1978-ban előkelő helyen szerepeltek ezek a művek a New York-i New Museum Bad Painting című kiállításán, melynek rendezője, Marcia Tucker amerikai művészek figurális műveit mutatta be, hogy az 1960–70-es évek avantgárd művészetének diktatúrája ellen tiltakozzon.
Nos, mutatják a bécsi MUMOK- kiállításon szereplő nagy mesterek vásznai, a bad painting megszületésében is kulcsszerepe volt a bevett formák, sztereotípiák, a tradícióra hivatkozó vagy éppen trendinek számító, ám tartalmilag, minőségileg megkérdőjelezhető megoldások elleni tiltakozásnak. „A fejünk azért kerek, hogy a gondolatok irányt tudjanak változtatni benne” – mondta Francis Picabia, a dadaizmus nagy mestere, akit a kiállításon féltucatnyi, a pornográfia, a giccs képi világát vagy éppen a fasiszta testkultúra eszményeit idéző-kritizáló kép képvisel. A legkorábbi mű Giorgio de Chirico 1927-es vászna, a Szórakozó gladiátorok az iskolában, amely különböző stílusok töredékeit illeszti egymás mellé, s alkotója egyszerre szánta polemizáló válasznak Picasso 20-as évekbeli újklasszicista stílusára, és saját korábbi képei ellenpontjának. Hogy milyen nehezen föloldható a jó és a rossz problematikája, jól mutatja, hogy a művész több alkotásával éppen ekkoriban jutott el a giccsig, a kiüresedésig, hogy a hatvanas években azután újrafesse a korábbi metafizikus képeket.
René Magritte festményei többnyire távolról felismerhetők motívumaikról, festésmódjukról, a képen lévő szövegekről, amelyek közül a leghíresebb a Ceci n’est pas une pipe (Ez nem pipa) szövegű felirat, amely fölött természetesen egy jól megtermett, füstölgő pipa látható. A látszat és a valóság viszonyára, a mű mibenlétére kérdez rá újra és újra Magritte, akitől olyan festmény szerepel a tárlaton, amelyről senki nem mondaná meg, hogy tőle való. Első, 1948-as párizsi egyéni kiállítására festette a saját sikeres korábbi képi világától radikálisan különböző sorozatot, amelyhez a szakállas, egyszerre fél tucat pipával fölszerelt férfit ábrázoló Le Stropiat (A nyomorék) című kép tartozik. Irónia, vicc, a modern francia festészet kritikája? Vagy inkább „nagy értelmetlenség” a mű, ahogyan maga Magritte fogalmazott? Nyilván erről is, arról is szó van, hiszen a párizsi kiállítás után a művész visszatért saját emblematikus motívumaihoz, festésmódjához.
A 60–70-es években nem egy művész igyekezett rámutatni a megmerevedett normák, kánonok tarthatatlanságára. Az NDK-ból Nyugatra került Baselitz a keleti figurális és a nyugati nonfigurális művészet polarizációja, Philip Guston az absztrakt expresszionizmus egyeduralma, Neil Jenney a Minimal Art reduktivitása, referenciáknélkülisége, Sigmar Polke, Malcolm Morley az úgynevezett jó ízlés normái ellen tiltakozott. A kilencvenes évek Amerikájában John Currin és Lisa Yuskavage a „politikailag korrekt” művészet érvényességét igyekezett megkérdőjelezni a pornográfia, a giccs, a képregények illetve a régi művészet motívumvilága alkalmazásával. Az idő, úgy tűnik, a kritikus szemléletű művészeket igazolja, hiszen az avantgárd lezárulása után világossá vált: senki nem nevezheti az általa képviselt művészeti törekvést „egyedül érvényesnek”. Még a bad painting jeles mesterei sem. Éppen ezért kell nagyon megválogatniuk, hogy mikor és milyen rossz képet festenek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
