Személyes alkatrészek

„Egy alakulásban lévő nagy költői pálya első prózakísérlete” – írja a fülszöveg. De a költőként és irodalomtörténészként ismert Borbély Szilárd legújabb könyvének traumákkal, balsejtelmekkel, nyomasztó idegenségérzéssel terhes világa a fenti megállapításból leginkább talán a kísérletet, legkevésbé pedig a prózát igazolja. A csaknem kétszáz oldalon tizenkét szöveget közlő gyűjtemény írásai (egy kivétellel) elsősorban próbálkozásként, kísérletként, vagyis klasszikus értelemben vett eszszéként olvastatják magukat, jellegük-karakterük alapján Orwell történetmesélős esszéihez állnak igen közel. Nem valódi novellák, elbeszélések tehát, hiányzik belőlük a vérbeli prózák sajátos görcstelensége, a megszólalás módjának magátólértetődősége. Az igazán átütő próza gyomorból jön (részben legalábbis), ennek a kötetnek a szövegeit viszont kizárólag az intellektus teszi mozgalmassá. Borbély nagyon pontosan, árnyaltan gondolkodik
tapasztalatairól, érteni és értelmezni akarja környezetének jelenségeit. Miközben a művek (a szerzővel egyértelműen azonosítható) narrátora mégiscsak művész, érzékenységekkel, nosztalgikus emlékekkel, a képszerű beszéd igényével és képességével. Furcsa kettősség. Kicsit olyan, mintha az Árnyképrajzoló szövegeiben a költő
Borbély megfigyelte világot a kutató Borbély írná le. Prózaíró nincs a képletben. És nem is biztos, hogy szükség van rá. Esszéként ugyanis kiválóak az
írások.
A legizgalmasabb darabok (A kastélykönyvtár parkja; Gyerekkor falun; A Göncz az egy strici) a szerző megszenvedett identitásváltását bontják ki, illetve kevert azonosságtudatát rajzolják meg. Borbély egy nagyvárosi humán értelmiségi helyzetéből (nyelvével, liberális gesztusaival) keresi a folytonosságot a faluhoz szocializálódott, a hagyományos életformákat értékként megélő katolikus gyermeki önmagával. A szövegek azt mutatják, hogy mindkét világ beépült az énjébe, meg azt is, hogy valami módon a kettő kizárja egymást, és mégis együtt érvényesülnek. Az értékrendek ilyen típusú vegyülésével ritkán találkozni az irodalomban; kérdéseket ébresztenek ezek a művek, párbeszédre ösztönözik olvasójukat.
A Feljegyzések az irodalomról című szövegben a költő Borbélyt a Petőfi Irodalmi Múzeum arra kéri, adományozzon a közgyűjteménynek valami személyes tárgyat, a közvetlen környezetéből valami sajátot, jellegadót, olyat, amelyet betehetnek a kortárs irodalmi tárlat anyagába. Gondos (görcsös) mérlegelés után a költő számítógépének egy kiszuperált alkatré-szét viszi el a nagy múltú intézménybe, és csodálkozik, hogy az őt fogadó hivatalnokok nem örülnek túlzottan az adománynak. A műben leírt és elemzett helyzet viszont megmutatja ennek a kötetnek a legmegfelelőbb helyét. Ha Borbély Szilárd az Árnyékképrajzoló kéziratát viszi el a PIM-be, hogy íme, itt az a személyes, ami róla mint költőről mond valamit – a muzeológusok minden szempontból elégedettek lehetnek.
(Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló – körülírások. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008. Ára: 2500 forint.)