Néhány éve Argentínába készültem, amikor felhívott egy atyai barátom, hogy felkereshetném ott a Mar del Platán élő unokatestvérét, akit ő még sohasem látott. Magyarul kitűnően beszél, bár sohasem járt még nálunk, s úgy gondolja, hogy soha nem is fog.
Mar del Plata Buenos Airestől négyszáz kilométerre található hatszázezer lakosú város, ahol nyaranta (decembertől februárig) egymillió turista fordul meg. Körutunk részeként három napot töltöttünk náluk, s betekintést nyerhettünk egy horvát származású apa és egy magyar származású anya, Vencsellői Juliska, valamint két gyermekük, Leandro és Hilen mindennapjaiba. Szomorú volt hallani, hogy Juliska senkivel sem tudja gyakorolni anyanyelvét. Ezért örömünnep számára, amikor a Mar del Plata-i filmfesztiválon magyar alkotó is szerepel, mert olyankor hívják tolmácsolni, fordítani.
Lakásukban kalotaszegi hímzések, terítők, nádudvari kerámiák sorakoznak, gyakran főz olyan ételeket – töltött káposztát és paprikást, pörköltet –, amelyeknek az elkészítési módját az anyjától tanulta meg.
Amikor az 1880-as években megkezdődött Argentína gazdasági fellendülése, a modern kommunikáció és a vasút megjelenésével, a bevándorlók letelepítésével óriási mezőgazdasági lehetőségek tárultak fel az országban. Hamar Argentína lett az Egyesült Államok után a második legkeresettebb bevándorlási cél. Az újonnan érkezettek között találhatjuk Juliska szüleit is.
Vencsellői György 1901-ben született a Szabolcs megyei Nyírlugoson. Földművesként kereste a kenyerét, majd 1929-ben Triesztből a Martha Washington fedélzetén hajózott ki az Egyesült Államokba, később onnan Argentínába. Juliska anyja, Baráth Erzsébet a felvidéki Nyitra mellett született egy kis faluban. Szülei Paraguayba vándoroltak ki, onnan mentek Argentínába. Juliska apja a Buenos Aires-i metró építésén dolgozott, s nyugdíjaséveire családjával az óceánparti üdülővárosba, Mar del Platára költözött. Számára – anyagi okokból – csaknem nyolcvanéves korában, 1980-ban adatott meg a lehetőség, hogy hazalátogathasson Magyarországra. Tavaly az unokatestvér, Vencsellei István (a család hazai ága így használja nevét) debreceni fotóművész járt náluk, aki rábeszélte őket a nagy kalandra. Az idén megvalósult az, amiről eddig álmodni sem mertek: Magyarországra érkeztek.
Vencselleiékkel közösen vártuk őket Ferihegyen. Juliska két első megállapítása a következő volt: már a repülőgépről nézve kiderült, hogy kevés Magyarországon az igazi fekete föld. A parkolóban feltűnt neki, hogy a személyautók többsége új és márkás, Argentínában viszont megbecsülik az öreg kocsit is.
Irány Debrecen, ahol már kondérban rotyog a finom vacsora.
Az első héten felkeresték Nyírlugost, apja születési helyét, és Juliska megismerhetett egy nyolcvan év feletti másod-unokatestvért. Hajdúdorogon görög katolikus ünnepségen jártak, ellátogattak Ópusztaszerre és Szegedre is.
Mi vagyunk az idegenvezetők a következő két hétben. Hajdúszoboszlón a hétvégi házba vesszük át a vendégeket. A fürdőből áthallatszik a cigányzene. Marhalábszárpörkölt nokedlivel a vacsora, amelyhez ötvenfokos pálinka dukál. A vacsorával nincs baj, az argentin ember még este tízkor is eszik, ám nem kedveli az erős fűszerezést, a csípős ételeket. Marhát esznek marhával, a sertéshús megfizethetetlen, még egyszer annyiba kerül, mint a marhahús.
Kapnak tőlünk egy Magyarországról szóló, spanyol nyelvű könyvet, amelyet nehéz volt beszerezni, pedig az országot járva igen sok spanyol turistával találkoztunk. Javasolom, hogy mindennap rajzoljuk be, hol jártunk, mit csináltunk. Mire Juliska precízen azt mondja: – De nem biróval, hanem ceruzával. (A biró vagy birome a golyóstoll, amelyet magyar ember, Bíró László József talált fel, és Argentínában szabadalmaztatott. A dél-amerikai országban a konstruktőr születésnapján tartják az argentin feltalálók napját.)
Egerben még nem gondoltuk, hogy rendszeressé válnak a „nagyon tetszik!”, „áááá!”, és „óó!” felkiáltások. Argentínában akár ezer kilométert is meg kell tenni a látványosságokért, ehhez képest Magyarországon szinte összezsúfolódnak a műemlékek. Bejárjuk a várat, a minaret környékét, a bazilikát, de a legnagyobb sikere annak van, hogy a bazilika orgonistája éppen hosszú szólamokat próbálgat hangszerén. Majd irány Kékestető. Úgy gondoltuk, nem blamáló az ország legmagasabb pontjára (1015 méter) elvinni a vendégeket még akkor sem, ha Argentínában az Aconcagua 6960 méteres magasságú. De utólag kicsit szégyenkeztünk. Nem az adottságok, hanem a külcsíny miatt. Kékestető ugyanis meglehetősen elhanyagolt. Az adótorony alsó szintjére belépő ellenében liften jutunk el, ahol a „retróbüfében” (húsz éve nem újították fel) isszuk a kávénkat. A megsárgult ablakokról foszlik a fényvisszaverő fólia, s bár eleget teszünk az „edényeiket szíveskedjenek visszavinni a pulthoz!” felhívásnak, az ott szolgálatot teljesítő hölgy elfoglaltsága közepette elfelejt reagálni köszönésünkre. A torony aljában falra rögzített, bekeretezett plakát tájékoztat arról, hogy a szomszédos kőépület megújult, és szállodaként üzemel. A pénztárostól viszont megtudom, hogy azóta a komplexum újra bezárt, mert veszteséges volt az üzemeltetése. A kerítés mellett egy idős néni kis fafaragványokat árul Kékestető felirattal. Egy nagy kosárban ömlesztve szexi dobókockákat látni, minden oldalukra az adott napra (alkalomra) ajánlott pózt festették.
Hollókőn szerettünk volna enni valamit, de az este hétig nyitva tartó csárda ajtaja már fél hétkor le volt lakatolva. Talán a közelgő vihar miatt menekült el innen mindenki. Másnap Szécsény nevezetességeit ismerjük meg, majd átmegyünk a határon túlra, Selmecbányára. Útközben kiderül, hogy a magyar felmenőkkel rendelkező átlag argentinok elég sokat tudnak Rákócziról, Kossuthról, Petőfiről és Márairól. Valamint hallottak a mostani hazudós magyar miniszterelnökről is. Hírhedt beszédéről annak idején többször beszámolt az argentin televízió is híradásaiban.
Selmecbánya csupa „óó!” és „áá!”, sok az emelkedő is, így ledolgozzuk a káposztalevest és a haluskyt. Egyébként ettől az ebédtől fogva Hilent a káposztás ételekkel ki lehetne zavarni a világból, nem hajlandó megkóstolni egyik ilyen zöldséges fogást sem.
Kedd este érkezünk Budapestre argentin barátainkkal. Bár fáradtak vagyunk, javasolom: – Tegyünk egy kört, hiszen először vagytok ebben a világvárosban!
Szemerkélt az eső, az autó ablakain végigcsorgó víz megsokszorozta az esti fényeket. Hamar elértünk a Hősök terére, és meghallottuk a zenét: argentin tangó volt, s táncoltak is a lépcsőnél. Kiszálltunk az autóból, s az esőben hallgattuk a muzsikát. Ez volt Budapest ajándéka: tangókedvelő fiatalok szabadtéri milongát (tangóestet) tartottak az argentin–magyar közönségnek a Műcsarnok portikuszán. Vendégeinket lenyűgözte a kivilágított Lánchíd, a Duna-parti korzó és a Nagykörút a megújult Royallal és New York-palotával.
Másnap elgyalogoltunk a Parlamenttől a Nagyvásárcsarnokig. Útközben több zászlóárushoz is betértünk, ugyanis nagyméretű, címeres zászlót kerestünk, amelyet a Mar del Plata-i formálódó magyar klub tagjai vihetnek majd az utcán a felvonulások alkalmával.
Marhavese, marhaszív? Mindezt nem eszi meg az argentin, hanem a kutyáknak löki – derült ki egy hentespultnál a Nagyvásárcsarnokban. Hallom, hogy a böllér már dolgozott argentin hússal, és ismer olyan argentint, aki Magyarországra jár szalámiért is. Hentesünk mindenesetre csodálja Maradonát, aki „bármikor százat dekázott egy konzervdobozzal”. Át a Szabadság hídon, a Gellért-hegy tövében felkeressük a sziklatemplomot, majd a Szabadság-szobornál érkezünk a magaslatra. A Várban a Mátyás-templomnál a történet misztikus részéhez érünk. Egy szoborhoz támaszkodom, amikor egy argentin focimezes magyar férfi lép oda hozzám, mondván, legyek kedves arrébb fáradni, mert a vendégei fényképet szeretnének készíteni a műalkotásról. Talán a pólón méláztam el, vagy furcsa arcot vághattam, mert a fiatalember hozzáteszi: – Argentinok, argentínai magyarok.
Nos, e valószínűtlen találkozás alkalmával a patagóniai Urbanyiak és a Mar del Plata-i Vencsellőiek spanyolul és magyarul társalogtak, majd címet cseréltek. Urbanyi, az argentin professzor egyébként a második világháború szakavatott ismerője, rögtön azzal kezdi, hogy micsoda pincerendszer rejlik a lábunk alatt a hegy gyomrában…
Hilennek később le kell fényképeznie egy díszes címeres bronz csatornafedelet, ugyanis az Argentínában már régen eltűnt volna. – Nálunk meg lopják a harangokat és a vonat elől a sínt! – „vigasztalom” vendégeinket.
Következik a Balaton térségének megismertetése. Keszthelyen látják, hogy hogyan lehet tartósan lepusztult állapotban tartani a kastély környékét, és egy, a parkoló melletti italkimérőt is sokáig felemlegetnek. Mi is történt? Az utcára kirakott üdítős hűtő csengőjét nyomjuk. Az unatkozó pultosnő kelletlenül vánszorog le a lépcsőn. Az üdítő mellett fagylaltot és jégkrémet is vennénk. Azokat egy szintén utcai, kulccsal zárható üvegfalú hűtőben tárolják. Hosszasan és türelmetlenül babrál a kulcsokkal, míg kinyílik a tároló. Csak lengyel gyártmányú jégkrémet árulnak, mint később kiderül, íze vetélkedik a kristálycukorral megszórt kerékpárbelsőjével.
Fizetnénk. Jegyzettömbjén számolva mondja a nő:
– Láttam, hogy egy hölgy elment az illemhelyre, s azért felszámolok száz forintot.
– Ha itt vásároltunk, akkor is fizetnünk kell? – kérdezem meglepődve.
– Igen, mivel nem ültek le – hangzik a válasz.
Keszthelyen a kastélybelépő 1650 forint, a korabeli ruhában való lefényképezésért pedig 4500 forintot kérnek. A vécében viszont van úgynevezett S. O. S.-sarok, így az illemhely első számú felelőse, az ősz hajú néni éppen pelenkával lát el egy családot. Amúgy kölnivel, arcvízzel, dezodorral is felszerelkezett az „életmentő” helyiség.
– Ilyet még Argentínában sem látni – jegyzi meg Juliska.
Sümegen négyszáz a vártaxi, 1500 a belépő. Nos, nem szeretném a látványt összehasonlítani, de mi ez a 350 forintos belépőért megtekinthető Szigligeti vár panorámájához vagy a térítésmentes Szent György-hegyihez képest! (Javasolom, a parkírozásért is szedjenek pénzt!) Ízkavalkád vár bennünket este Kőszegen a főtéri szállásadó panzióban. Juliska szerint „felejthetetlen” a tárkonyos-gombás csirkekrémleves, „hasdagasztó” a vasi dödölle, és „bódítóan jó” a mákos guba.
Újra Budapestre érve a plázák világával ismertetjük őket. Ez is hozzátartozik Budapest képéhez, mint ahogyan Buenos Airesben kár lenne kihagyni a Florida nyüzsgő kavalkádját. Másnap örömhír: Juliska a magával hozott dokumentumok alapján jogosult magyar állampolgárságot kérni. A fordításért és fordításhitelesítésért viszont százhúszezer forintot kellene fizetni. Mivel ez egy argentin átlagember kéthavi fizetése, nagy problémát jelent. Az ügyintéző mogorva, akár egy pitbull: – Ennyi lenne más országban is – mondja. Szomorúan megyünk haza, de szerencsére megtudjuk, hogy ha a borítólapot és a hátsó pecséteket nem fordíttatjuk, és nem sürgősségi felárért készíttetjük el a dokumentumot, csupán az összeg egyharmadát kell kifizetni, ezért újra felkeressük a pitbull aszszonyt. Hősök tere, Széchenyi fürdő, Klauzál tér a csarnokkal. Hilen egyre többet beszél magyarul, és szinte mindent megért. Előjönnek azok a szavak, amelyeket anyja sulykolt belé odahaza.
Sikerült magyar zászlót is vennünk, jó nagyot, selymesen és büszkén lobogót. Az utazás azonban még nem ért véget. Nyitra környékére viszszük őket, ahol egy hétig a felvidéki rokonok adják őket kézről kézre, aztán megint Budapest és az ország keleti része következik rokonlátogatással, a névadó falu, Gávavencsellő felkeresésével. Már mindnyájan azt hisszük, nem is akarnak majd hazamenni.
Igaz is: hol a haza?
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
