A lányok lemaradtak a dobogóról

Ha a magyar olimpikonok között megrendeznék a „Ki milyen kis különbséggel maradt le a dobogóról?” különversenyt, női vízilabdázóinktól nem lehetne elvenni az elsőséget. A bronzérmet viszont el lehetett, hiszen hiába vezetett 6-3-ra, majd a lefújás előtt tíz másodperccel 7-6-ra is a csapat, végül büntetőpárbajban alulmaradt Ausztráliával szemben, és negyedik lett.

Munkatársunktól
2008. 09. 01. 19:34
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Aki tegnapig nem látott női vízilabdát, hüledezve mondta: ilyen nincs. Aki sokat látott már, az rálegyintett: szinte csak ilyen van. Riasztó, 0-2-es kezdés, két, madártávlatból kapott potyagóllal, kimaradt, ordító ziccerrel, emiatt ugyancsak ordító szövetségi kapitánnyal, aztán angyal száll el az OSC Natatorium felett, Horváth Patrícia a kapuban megtáltosodik, az elsőre óriásit bakizó Kisteleki Dóra lő egy pompás pipagólt, majd ejt egy még remekebbet, Zantleitner, Valkai és Drávucz is betalál, és nagyszünetben már úgy 5-3 ide, hogy még az ausztrálok szépítenek büntetőből.
A lelátó történései hasonló ívet írtak le. Egy ideig úgy tűnt, a bronz ígérete már nem elegendő inger a magyar közönség számára, hiszen a megszokott drukkerhad helyett csupán pártucatnyi szurkolónk ücsörgött a lelátón. Köszönet érte a szervezőknek, hogy így is elhúzták a csárdást, igaz, megelőzte azt a Men at Work slágere, a Down Under, az ausztrál reggae csúcsa. Nem sokkal később, mint említettük, down under, azaz legeslegalulra kerültünk mi is, ám amikor a harmadik negyed elején Drávucz 6-3-ra növelte az előnyt, az addig inkognitóban nézelődő honfitársaink is zászlót bontottak, és újra hazai pálya lett az uszoda.
E megállapítás a játékvezetők ténykedésére messze nem érvényes, de ennél is nagyobb gondot jelentett, hogy a mieinknek innentől nemigen látszott tervük a folytatásra, csak annyi: ide azt a bronzot, aztán hadd menjünk már haza! Csakhogy az ausztrálok még maradni akartak, és mivel labda nélkül is szépen kapták a kiállításokat, a védekezéssel pedig magyar akciók híján egy ideig nem kellett törődniük, kiegyenlítettek 6-6-ra. Hogy a magyar csapatoknál valóban létezik a „nyugtalanító előny” szókapcsolat, annak ekkor és Valkai újabb gólja után, 7-6-nál is bizonyítékát kaptuk. Játékosainkban fel sem vetődött, hogy egy újabb góllal most már tényleg meglenne a meccs, megkönnyítették a bírók dolgát, akik az utolsó percben ritka arcátlan fórt ítéltek az „ausziknak”, ők nyolc másodperccel a duda előtt éltek is vele. 7-7 után jöhetett a hoszszabbítás, amelynek záró momentumaként, már 8-9-nél a magyarok kaptak emberelőnyt, és Kisteleki ezt ki is használta. A büntetőpárbaj során Primász és Valkai kipontozódása miatt nem sokat kellett tépelődni az ítéletvégrehajtók kijelölésén, de úgy tűnt, ez sem számít, mert Horváth Patrícia két védéssel nyitott. Mindhiába, hisz a következő három ausztrál betalált, a túloldalon ellenben Györe, Stieber, végül Drávucz is hibázott, elment a meccs és vele az érem is.
A két fél között körülbelül százszorta volt kisebb a különbség, mint a harmadik és a negyedik helyezés, illetve azok fogadtatása között. Játékosaink kisírt szemmel siettek az öltözőbe, éppen az utolsóként rontott Drávucz Ritában maradt annyi erő, hogy megálljon és könnyeit nyelve azt mondja: „Két, hasonló stílusban játszó, küzdő csapat mérkőzésén ilyen kiállítást megítélni nem szoktak, amivel az ausztrálok 7-7-re egyenlítettek. De úgy érzem, valójában nem a büntetőkkel, nem a hosszabbításban, nem is a rendes játékidő végén veszítettük el a meccset, hanem valahol a közepén.” Godova Gábor szövetségi kapitány nem egészen osztotta e véleményt: „Kétszer vezettünk három góllal, de az előnyszerzés valamennyire fel is őrölte az erőnket. A rendes játékidő végén elvették tőlünk a játékvezetők a győzelem lehetőségét, és bár a hosszabbításban, az utolsó támadásunknál visszaadták az esélyt, ha korábban nem veszik azt el, nincs mit visszaadni. Nem a jobb, nem is a rosszabb csapat nyert, hanem a szerencsésebb, de attól eltekintve, hogy érem nélkül maradtunk, büszke vagyok a lányokra.”
Ami nekik bizonyára jól is esik. De ezt a konstellációt természetesen azonnal elcserélnék egy a bronzéremmel elégedetlen kapitánnyal.

Duplán visszavágó. Ma rendezik a férfi vízilabdatorna elődöntőit magyar–montenegrói és szerb– amerikai szereposztásban. Érdekesség, hogy a csapatok az előcsatározások során egyszer már találkoztak egymással, a mieink 10-10-es döntetlent játszottak az egyik délszláv elődöntőssel, a meglepetésre csoportelső amerikaiak pedig 4-2-re kikaptak a másiktól. Kemény Dénes olimpiai címvédő együttese szűk egy hónapja, a malagai Eb-n is találkozott Petar Porobics fiaival, s 10-9-re kikapott tőlük. A kontinensviadalt végül Montenegró nyerte, a döntőben a „nagy testvért”, Szerbiát felülmúlva. Most a mieink is tehetnek azért, hogy ne találkozzanak egymással a nemrég még egy nemzeti gárdát alkotók. Inkább ismétlődjék meg a 2004-es athéni finálé: akkor Magyarország 8-7-re legyőzte Szerbia és Montenegró alakulatát. Most külön-külön kellene ugyanez… A mieink közül Szécsi Zoltán és Madaras Norbert is megfázással bajlódott, de nincs akadálya a szereplésüknek.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.