Amerikai kontra

Nem sokáig rágódott a Fehér Ház a grúziai kudarcon. A nagy geopolitikai sakkjátszma kaukázusi szárnyán gyengülő pozíciók nem zökkentették ki nyugalmukból az amerikai stratégákat: az európai fronton vágtak vissza. Utólag akár úgy is tűnhet, hogy a félresikerült déloszét akció csupán tisztáldozat volt, amellyel sikerült kiugratni a nyulat a bokorból, és a kezdetben határozott, majd egyre nyilvánvalóbban aránytalan, demonstratívan büntető jellegű orosz válasz hivatkozási alap egy határozottabb és az eddiginél egységesebb Moszkva elleni fellépésre. A Grúziában le-föl vonuló orosz tankok látványa ugyanis sokakban régi reflexeket hoz elő, ami megkönnyíti az amerikai lépések elfogadását. Könnyen lehet, hogy egyszerűen csak így alakultak a dolgok, s a washingtoni agyközpont csupán rugalmasan reagált az új helyzetre, tény azonban, hogy az orosz agresszió rémképét felfestve engedékenyebbek az eddig Moszkvával ujjat húzni nem kívánó, vagy az erőszakos amerikai érdekérvényesítési próbálkozásokat fenntartásokkal fogadó európaiak is.
Ebben a hangulatban hűtötte le az önbizalomtól duzzadó orosz elit lelkesedését az amerikai kontra, a hosszú vajúdás után Washington és Varsó között egyszer csak pillanatok alatt tető alá hozott megegyezés a rakétavédelmi rendszer kérdésében. Nem szabad elfeledni, hogy az immár Varsó érdekeit is kellő mértékben respektáló kompromisszum egy tárgyalássorozat eredménye, kétségtelenül felgyorsította azonban az eseményeket a grúz–orosz konfliktus. A történtek fényében Donald Tusk kormányfő sem verhette már tovább vissza Lech Kaczynski államfő sürgetését, de az Egyesült Államok is könnyebben kommunikálhatta engedményeit, a lengyel hadsereg fejlesztéséhez nyújtott többlettámogatást vagy a Patriotok telepítését. Tény az is, hogy közben az európai ellenkezést már elhallgattatta a bukaresti NATO-csúcson kötött alku, amelynek értelmében Grúzia és Ukrajna közelítésének elnapolásáért cserébe Párizs és Berlin is rábólintott az amerikai rakétapajzs ki nem mondottan is elsősorban Oroszország feltartóztatását szolgáló kelet-európai kiterjesztésére. Mégis döntő momentum volt, hogy a kaukázusi válság nyomán fordulat állt be a kérdés lengyelországi megítélésében. Egy frissen nyilvánosságra hozott felmérés szerint – a korábbi ellenkezést feladva – a közvélemény többsége támogatja az amerikai elfogórakéták telepítését.
Mindezekből is látszik, hogy izgalmas szakaszához érkezett az alapvetően Oroszország és az Egyesült Államok között zajló geopolitikai játszma. Ez a világ erőviszonyait egyre határozottabban átrendező, közben mind több ütközéssel járó hatalmi harc részben magán viseli a hidegháború jegyeit, így az információs térben eleve rosszabbak Moszkva pozíciói, s nagyobb a türelem az amerikai agresszivitással szemben. Ehhez járul, hogy a Kreml környékén korántsem mindenki érzi a kommunikáció finomságait, így például azt, hogy milyen emlékeket ébreszt Közép-Európában, amikor a vezérkari főnök helyettese lehetséges ellencsapást és „sűrűn lakott” lengyel területeket emleget. Ilyenkor sajnálhatjuk csak igazán, hogy ebben a játszmában gyengesége, megosztottsága miatt Európa csak mellékszereplő, így továbbra is a mi régiónk a leginkább kiszolgáltatott a nagyhatalmi vetélkedésnek. De nem csak Közép-Európát érinti érzékenyen e kiszorítósdi. Láttuk, hogy Grúzia lényegében ennek az áldozata, ám geogazdasági helyzeténél fogva sokba kerülhet ez a mindkét részről megosztási kísérleteknek kitett Európának, s túl nagy árat fizet a részsikerekért Oroszország is. A feszültség növekedésének egyetlen igazi haszonélvezője jelenleg az Egyesült Államok.