Ha Szerbia és Montenegró játszik a harmadik helyért, akkor ki vívja a döntőt? Persze, Magyarország, de kivel? Nem a horvátokkal, nem a spanyolokkal, nem az olaszokkal – felülről lefelé nagyjából ez lenne a papírforma –, hanem az Egyesült Államokkal. Azzal a gárdával, amely, követve a többi csapatsport fejlődési vonalát, letisztult, gyors, dinamikus, az erőre, a taktikára és sémákra épülő pólót mutat be, csoportelsőként jutott be a legjobb négybe, majd ott 10-5-re elintézte a szerbeket.
Akik a hírek szerint ezt követően ugyancsak elintézték saját magukat, pontosabban egymást. Ami tény: a harmadik helyért rendezett mérkőzést Sefik törött karral nézte a lelátóról, a lábtörést szenvedett Sapics pedig már hazautazott Belgrádba. Hivatalos vélemény csak a kapus állapotáról érkezett; állítólag „néhány mérkőzéssel korábban tört el a keze, de mostanáig nem vették észre”. Ám szerb kollégák megerősítették azt az értesülésünket, mely szerint a két öntörvényű, vagy inkább „öntörvénytelen” klasszis összeverekedett, és a bunyót egyikük sem úszta meg. „Nagy csata volt” – ironizált kesernyésen beszélgetőpartnerünk, majd azzal vigasztalódott, hogy a Montenegró elleni partiról ugyanezt nem mondhatta el. A két ászukat vesztett, de a harci kedvüket visszanyert szerbek már 6-1-re vezettek, és végül könnyedén győztek 6-4-re.
A nagyobb izgalmak ez idő tájt az uszodán kívül, a beengedőkapuknál gerjedeztek. A magyar szurkolók körében ugyanis híre járta, hogy az amerikaiak ezer pluszbelépőhöz jutottak, és ezt a mieink érthetően nyűgösen fogadták. Többen az ökölvívó-finálékra szóló jegyüket akarták elcserélni, és mert nem jártak sikerrel, egyre valósabb lett a veszélye, hogy nem nézik a bokszot, helyette inkább művelik azt. A magyar vezérkar azonban ezúttal tényleg feladata magaslatán állt, és Kamuti Jenő, a MOB főtitkára röviddel később örömmel újságolta: minden drukkerünk bejutott.
Úgyhogy visszatérhettünk az eredeti versenyszínhelyre, a vízbe. Amikor a 2004-es athéni elsőség után Kemény Dénest többek között Olaszországba, az Egyesült Államokba és Ausztráliába is hívták szövetségi kapitánynak, ő némi tépelődés után itthon maradt, és részletes indoklás helyett csupán annyit jegyzett meg: „Ha elmegyek, soha nem tudhattam volna meg, mi lesz a harmadik olimpiánkon.”
Jól tette, hogy maradt, mert a válasz helyi idő szerint tegnap háromnegyed öt tájban megszületett: győzelem. Mit győzelem? Diadal! Nem olyan sima, mint a 2000-es 13-6 az oroszok felett, nem is olyan idegtépő, mint Athénban a jugoszlávok elleni 8-7, hanem 14-10, tehát négy gól, félút hét és egy között.
Az elődöntő után a szakma ódákat zengett az „amik” védelméről és szenzációs kapusáról, Mosesről, akit a szerbek az egész mérkőzés során ötször tudtak megadásra kényszeríteni. A mieink pedig hatszor – az első negyedben. De négy kapott gól ellenében, amiből a második negyed közepére hét lett. Ekkor, 8-7-es vezetésnél Kemény Dénes kapust cserélt. Megint. Mert az elődöntő hasonló időszakában, a második negyed derekán Gergely Istvánt hozta be Szécsi helyére, és ő olyat parádézott, hogy a fináléra „járt neki” a kezdő tagság. Csakhogy Azevedo többször is megtréfálta a visszahúzott alsójával, és mert a blokkok sem segítettek neki, fej fölé is akadálytalanul kapta a gólokat. Úgyhogy jött Szécsi, és bár az első momentumként Azevedo ejtett neki egy „magyarosat”, hogy azt ne mondjuk, „birososat”, öszszességében tíz löketből hetet megfogott. (Amikor szegény Mosest hívták le, ő tizenkettőből egynél járt.) Első védéseivel még csak felépítette magát, a továbbiakkal viszont már egyúttal lerombolta az ellenfelet is; a rá jellemző módon, a tettek mellett dumával.
Persze nem a levegőbe beszélt, még legpikírtebb szavainak is hitelt adott, hogy a hátsó alakzat megszilárdulásával 9-9-ről 14-9-re húzott el válogatottunk. Amikor négy és fél perccel a duda előtt négyre nőtt a különbség, még csak a „Játszik a csapat!” ténymegállapításig jutott el a lelátó, ám miután Madaras bevágta a tizennegyediket, felharsant a „Bajnokcsapat!” rigmus.
Megkezdődött a visszaszámlálás. Smith bezúdította még a tizediket, és öklét rázva ünnepelte, hiszen pontosan tudta, hogy az olimpiai aranyérmes ellen szerzett gólt. Méghozzá az utolsót, mert aztán 14-10-nél már csak Szécsi lóbálta a labdát, ha kellett volna, az örökkévalóságig. A cserék úgy időzítettek, hogy Kemény Dénest az első adandó alkalommal belökhessék a medencébe, ahol hat háromszoros, három kétszeres és négy új olimpiai bajnok ölelkezett. A Varga testvérek, Dániel és Dénes érthetően egymást keresték, Kemény első két puszija is őket köszöntötte, majd a kapitány elúszott a meccslabdáért, mert fel akarta dobni a tribünre. Ám érkezett egy rendpárti kínai önkéntes, akinek láthatólag fogalma sem volt róla, hogy éppen a sporttörténelem egyik fejezete íródik, és figyelmeztette a kapitányt: a labda leltári tárgy, azonnal adja vissza!
Az interjúzónába érve Kemény ezen a bornírtságon dohogott egy sort, aztán egyik közelmúltbeli beszélgetésünket felidézve kezdte plénum előtti értékelését: „Nemrég azt kérdezted tőlem, a pekingi szereplés visszamenőleges hatállyal minősíti-e majd az előző négy évünket. Én akkor igennel válaszoltam, pedig még nem tudhattam, hogy nyerni fogunk, úgyhogy ehhez nincs mit hozzátennem. De ezen túl nem a saját szerepem foglalkoztatott, hanem az, hogy hozzásegítsem a játékosokat az újabb győzelemhez. Az elmúlt három hónapban akadtak rázós helyzetek, a fiúk ilyenkor azt mondták, döntsek bátran, egyedül, mert általában jól szoktam dönteni. A kapuscserénél is ez volt a szituáció. A csapat érdeke ezt kívánta, és mivel az első félidőben nyolc gólt kaptunk, a másodikban pedig kettőt, ezt sem kell különösebben magyaráznom.”
Persze hogy nem, a magyarázkodás amúgy is a vesztes kényszere, a győztestől elég, ha érzéseiről számot ad. A második negyedben húzódást szenvedett Biros Péter például arról beszélt, hogy csak a dobogó tetején illant el a fájdalma, de most újra visszatérőben van, aztán azzal folytatta: „Az első bajnokcsapatunknak én voltam a legfiatalabb tagja, most az idősebbek közé tartozom, de ettől eltekintve minden olyan közöttünk, mint régen.” Varga Dénes, aki viszont Pekingben járt először ebben a magasságban, így lelkendezett: „Itt ez az aranyérem, ez most a minden. Soha életemben nem felejtem el ezt az érzést, azt, hogy végigvertük a világot.” Két kapusunk már a vízben egymást lapogatta, és Szécsi Zoltán természetesen csak a szépre emlékezett: „Így volt tökéletes a szereposztás, mind a ketten védtünk az elődöntőben és a döntőben is.”
Szécsi ráadásul Benedek Tiborral, Biros Péterrel, Kásás Tamással, Kiss Gergővel és Molnár Tamással csatlakozott Gyarmati Dezsőhöz és Kárpáti Györgyhöz, a háromszoros vízilabda olimpiai bajnokok táborához. A két nagy öreg és társai 1956-os melbourne-i diadalát most már film is őrzi, de egy kétórás mozit a 2000. október 1. és 2008. augusztus 24. között történtekről is igazán le lehetne forgatni, még forradalom nélkül is. Az utódok pedig fél évszázad múltán csak bámulnának, és azt találgatnák, valóban igaz lehetett-e, hogy a világ keleti végén, Pekingben piros-fehér-zöldben tombolt a teljes lelátó?
Igaz volt, bizony.
Tizenhat napon át éheztünk a sikerre, és most minden morzsáját szerettük volna alaposan kiélvezni.
Mert ha minden nem is volt jó, a vége azért jó volt nagyon.
Mint a mesében.
Ukrajna
Peszkov: Kijev és a Nyugat elutasítja a diplomáciai megoldást
