Logikusnak látszik, hogy a lap alapításának 70. évfordulója előtt én idézzem fel a Magyar Nemzet 1960–72 közötti időszakát, mivel az akkor ott hivatásszerűen munkálkodók közül egymagam vagyok, aki jelenleg is rendszeresen publikál e megpróbáltatásait túlélő, hagyományaihoz küzdelmesen hűséges jelenű újság hasábjain.
1960-ban tettem be először lábamat a New York-palotában lévő szerkesztőségbe, s reményekkel teli ifjoncként találkoztam a nálam 40 évvel idősebb Mihályfi Ernővel, aki főszerkesztőként véleményem szerint a szürke, igénytelen pártállamban megőrizte és továbbvitte a Pethő Sándor által alapított lap szellemi és szakmai színvonalát, bár politikai és ideológiai értelemben nem a nemzeti érzelmek harcos elkötelezettje, hanem a hasznos kompromisszumok mestere volt.
Tizenkét évig, 1972-ben bekövetkezett haláláig dolgoztam – szó szerint – a keze alatt. Különös figyelmével, szeretetével, ötleteivel tisztelt meg, amit így utólag sem viszonozhatok személye iránti kritikával. Őszintén szólva erre objektív okom sincs, bár tudom, hogy a Kádár-rendszer nagybecsű együttműködői közé tartozott, s ezért sokan minden érdemét elvitatják. Azt azonban mindenképpen tényként kell elfogadnunk, hogy a hatvanas évek Magyar Nemzetének arculatát és stílusát alapvetően az ő személyisége, erős intellektusa, igényessége és szakmai tudása határozta meg. Mihályfi beceneve Misu volt, ezért bízvást nevezhetném az általam most feleleveníteni kívánt éveket Misu-korszaknak.
Természetesen rajtam kívül élnek még néhányan, akik szoros kapcsolatban álltak az idő tájt a Magyar Nemzettel, s jelenleg is résztvevői a magyar kulturális, sajtó- és közéletnek. Itt említhetném meg – talán kuriózumként – Avar Jánost, Várkonyi Tibort, Ungvári Tamást, Görgey Gábort és Martin Józsefet, továbbá, Istennek hála, Illés Sándort. Lehet, hogy ők másképpen emlékeznek Misura, mint én, de biztosra veszem, hogy szerkesztői kvalitásait a „régiek” közül sem vonja kétségbe senki.
E néhány név felsorolásával mindjárt érintettem is, milyen szellemi erőket, mily különböző intellektusokat sorakoztatott fel a hatvanas években a Magyar Nemzet, milyen különböző eszmeiségű emberek dolgoztak együtt a lapnál, de csakis és mindenkor a Misu által elvárt minőség jegyében. Ha valaki most, teszem azt, Avar János vagy Várkonyi Tibor nevét olvasván fintorog, hadd vigasztaljam vagy idegesítsem azzal, hogy ők politikai érzelmeiktől függetlenül képzett, szakmailag felkészült, rátermett zsurnaliszták. Avar – bár őt nem Misu hívta, hanem a párt küldte a Nemzethez – a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől mint a lap washingtoni tudósítója egy oposszum buzgalmával szívta magába a Fehér Ház ovális irodájának jellegzetes illatát, s rengeteg ismeretet halmozott fel a liberális demokráciáról, netán a sajtószabadság mikéntjéről, hiába, hogy mindvégig Kádár Jánost tartotta a XX. század legnagyobb magyar politikusának. Várkonyi pedig mint a francia nyelv avatott ismerője, nap nap után a Le Monde-ot olvasván, tájékoztatta a Magyar Nemzet előfizetőit a világ helyzetéről, s alakította ki saját, liberálisnak hitt világnézetét.
Ha a mai olvasó netán némi iróniát vél kicsendülni szavaimból, ez a vélekedés ne tévessze meg: komolyan gondolom, hogy a fent említettek, ha nem is tartoztak a Magyar Nemzet meghatározó személyiségei közé, szakmai értelemben feddhetetlennek tekinthetők. S éppen ez a lényeg: a Misu által nagy gonddal létrehozott szerkesztőség szinte valamenynyi tagjára, legalábbis többségére ez a szakmai rátermettség vonatkozik. Éppen ezért tűnt a Magyar Nemzet a szocialista sajtó vaskorszakában unikumnak. Ez adta tekintélyét, ezzel nyerte el értelmiségi olvasóinak bizalmát, s bízvást állíthatom, ez a bizalom a rendszerváltozásig kitartott.
Nézzük most a dolgot őt magát közelebbről.
Mivel a Kádár-korszak belpolitikai élete, mondhatni, determinált és ványadt volt, a Magyar Nemzet hatóereje – mily furcsa most ezt hallani – kulturális és külpolitikai rovatának színvonalában rejlett. Vegyük fel újra az előbb elejtett fonalat Görgey Gábor nevénél. Ő állandó külső munkatársa, rádiókritikusa, majd tárcaírója volt a lapnak. Ő vitte a „régiek” közül legtöbbre: a Medgyessy-kormány minisztere lett. Gondoljon róla bárki bármit, azt bízvást kijelenthetem, hogy a tárgyalt korszak egyik legjobb rádiókritikusának tekinthetjük, és színpadi szerzőként is figyelemre méltó ismeretségre tett szert. Komlós János – aki a hatvanas évek elején a Nemzet kulturális rovatát vezette – barátságát és támogatását élvezte Görgey. Mindkettejüket vonzotta a színház, s mint Shakespeare-től tudjuk, színház az egész világ. Ha már Komlósnál tartunk, soroljuk tovább: a lap színikritikusa, később rovatvezetője Mátrai Betegh Béla volt, tőle hallottam először Hamvas Béláról és Márai Sándorról. A Magyar Nemzet zenekritikusa, Pernye András a muzsikusok között a legnagyobb tekintélynek örvendett, képzőművészeti ítészei Dutka Mária, Perneczky Géza, majd Horváth György, aki később a Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese volt. Antal Gábor írta az irodalomkritikát, Ungvári Tamás itt közölte a Beatles bibliáját, tán élete fő műveként. A kulturális rovat égisze alatt dolgozott Karinthy Ferenc, Fehér Klára és Ruffy Péter is. Ezek bizony így távolról is jól csengő nevek. Nemde?
Nos, Ruffyra nagy szeretettel emlékezve eljutottunk a Magyar Nemzet legmarkánsabb s legjellemzőbb műfajához: az irodalmi riporthoz. Rajta kívül három szerzőt szükséges megemlítenem: Baróti Gézát, Illés Sándort és Csillag Istvánt. A fő érdem persze Ruffy Péteré, de ők együtt teremtettek iskolát, kiteljesítettek egy speciális magyar műfajt, amely mára sajnos elsorvadt. Ruffy fedezte fel Seress Gábort, akinek tragédiájáról és kivételes tehetségéről a múlt év november 8-án számoltam be a Magyar Nemzetben; őt is nyugodtan számíthatjuk e kitűnő riporterek közé.
Most pedig, ismételten minden iróniát félretéve, fordítsuk figyelmünket a lap másik erősségére, a külpolitikai rovatra. Itt jegyzem meg: Misunak ez a rovat nem volt szívügye. Talán úgy vélte, nem oszt, nem szoroz, mit ír a hatvanas években a Nemzet az amerikai elnökválasztásról. (Ebben a kérdéskörben osztásról és szorzásról ma sincs szó.) Ha nem tévedek, a külpolitikai rovat szilárd alapjait Paál Ferenc, a roppant művelt s tekintélyes polgári zsurnaliszta rakta le. Azért beszélek szilárd alapokról, mivel a szerkesztésnek sajátos, stabil, nemzedékről nemzedékre öröklődő szabályrendszere és módszere alakult ki. A rendszeren belül elképesztő fegyelem és pontosság uralkodott. A munkatársak kiválasztásánál dominált a nyelvismeret, az elemzőkészség s a világ egy-egy adott részének beható ismerete. Jellemző módon a lap címoldalának jó részét a külpolitikai hírek töltötték ki, s a belső kommentárok a többi lapnál nyíltabban és alaposabban igazították el az olvasót. A vezető külpolitikusok között illik megemlítenem Pethő Tibort és Matolcsy Károlyt. Mindegyikük kiváló volt a maga szakterületén. Köztük „nőtt” fel, Pethő pártfogoltjaként, Martin József, aki 1990-ben rövid időre a lap főszerkesztője lett. (Most Avarral együtt dolgozik a Vasárnapi Híreknél.)
Misu legközelebbi és legmegbízhatóbb munkatársai az olvasószerkesztők voltak, közülük is Antalffy Gyulát, Csatár Imrét és Nagy Istvánt kell megemlítenem. És ott volt még a felelős szerkesztő mindenes, korrektor, nyomdai összekötő, az állandóan verejtékező arccal futkosó Rajcsányi Károly, akit végül a szerkesztőségben ért utol a halál.
A levelezési rovatot emlékezetem szerint egy kedves idős hölgy, Köves Rózsa vezette, ő párttitkár is volt egy ideig. Az unokája Köves Slomo, jelenleg budapesti, konzervatívnak tekinthető rabbi.
Meg kell említenem a lap sportrovatát, amely meszsze kiemelkedett eredetiségével, intellektuális hangvételével a korabeli magyar átlagból. A rovatot Zsolt Róbert vezette, sőt, mondhatni, egymagában alkotta lényegét. A sporthasábok a lap egyik legolvasottabb részeként olyan témákat hoztak elő (például a profizmus), amelyek a magyar sajtóban másutt egyáltalán nem szerepeltek.
A lapnak egyetlen „tényfeltárója” volt: Gárdonyi Jenő (Apuci), aki rendszeresen bejárt a városházára, s onnan híreket, szendvicset, főtt tojást és franciasalátát hozott aktatáskájában.
Mindeme érték felett Misu teljhatalommal őrködött és uralkodott. Délután kettőkor jött be szerkesztőségébe, ajtaja háromig mindenki előtt nyitva volt. Amikor a lapindító értekezlet elkezdődött, már mindent tudott a legbizalmasabb belső személyes ügyekről is. Értekezlet után végigjárta a szerkesztőséget, mindenkivel (Feigl bácsival, a telexessel is) beszélgetett, érdekelte munkatársainak magánélete, bármi gondja, problémája. Mindenkit közelről ismert, a legfiatalabbat és a legjelentéktelenebbet is. Nemcsak a lapnál volt hatalmas tekintélye, hanem a külvilágban, az ország politikai vezetői előtt is. Rákosi és Kádár is kedvelte. Tagja volt az úgynevezett Elnöki Tanácsnak, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején vezető miniszteriális tisztségeket viselt művelődésügyben és külpolitikában. A Magyar Nemzet ügyében kifelé és felfelé is megfellebbezhetetlen tekintélynek számított. Tanúsíthatom, hogy például Kondor Béla megítélésében konfrontált Aczél Györggyel. Szorgalmazta a Ruffy–Baróti–Kristóf által írt szatirikus sorozat megjelenését, amely a hatvanas évek végén az egyetlen nyílt, nyilvánosságra került rendszerbíráló közlemény volt.
A Magyar Nemzettel a párt – kívül és belül – mérsékelt udvariassággal és óvatossággal viselkedett.
A lap és a szerkesztőség sikeresnek érezte önmagát. Ez belső életén is tükröződött: a hivatalsegédektől kezdve a gépírókon át a szerkesztőkig, egészen Misuig a Magyar Nemzetet belsőleg mindenki sajátjának tekintette, szerette, a szerkesztőséget szinte otthonának érezte. Egy-egy társaság játszani, beszélgetni, kvaterkázni este tízig, tizenegyig benn maradt. Szerelmek szövődtek, házasságok köttettek.
Itt kezdődött el felnőtt életem, s itt tart mindmostanáig. Sohasem kell azon tűnődnöm, hány éves ez az újság; ugyanabban az esztendőben, 1938-ban születtem.
Hogy a Magyar Nemzet él és virul, abban szerintem nagy szerepe van azoknak az időknek és azoknak az embereknek, akik akkor írták és szerkesztették ezt a lapot.
origo.hu
Kiderült, miért látogatott Pécsre Orbán Viktor
