Na, mi van? Nincs semmi!

A reneszánsz év keretében kortárs művészeti kiállítássorozatot rendeztek több budapesti és egy miskolci helyszínen. A sorozat, akárcsak annak központi kiállítása a Műcsarnokban, a Na, mi van? címet kapta a szervezőktől. Kár.

Na, mi van? Ezzel a fiatalosnak, közvetlennek, sőt, talán már-már barátinak szánt kérdéssel tisztelte meg a nagyérdemű közönséget a Műcsarnok, amikor kiplakátolta, meghívókra nyomta legújabb kiállítása címét: Na, mi van? De valószínűleg nem azt a hatást érte el vele, amelyet el szeretett volna érni, hiszen – néhány kiállítón és a projektben közreműködőkön és esetleg a projektet kiemelten támogató Hiller Istvánon kívül – nem nagyon tapasztaltam, hogy valaki is elismerően bólogatott volna: ez igen, ezt a szellemességet, ezt a leleményt!
Magam a Műcsarnok húsz kiállítója közül talán egyet sem üdvözölnék így, pedig többen vannak közöttük, akiknek a munkássága igencsak érdekel. Megkerülhetetlennek tartom például Bukta Imre művészetét, aki a műcsarnoki tárlaton is nagyszabású installációval van jelen, amelyben a régi paraszti élet mindennapjait és ünnepi pillanatait szembesíti a legújabb idők változó szokásaival és értékrendszerével, érzékeltetve annak a folyamatnak a tragikumát, amikor az otthonok feszület és Mária-kép köré rendezett szent sarkát fölváltja a televízióra irányuló figyelem. Régi fotót dolgoz meg a művész grafikai eszközökkel, vályogtégla keresztet és videofelvételt ötvöz, minden eszközt felhasznál, amely rendelkezésére áll – ezek az eszközök azonban mind-mind a hitelesen hangzó mondandó kifejezését szolgálják. Ugyanazt a revelatív hatást gyakorolja a nézőre, mint Türk Péter téglaképeinek együttese, amely mellett az Énekek énekéből vett idézetet olvashatunk: „benéz az ablakon, nézelődik a rácson át”. Igen, ablakon pillantunk be, az értékteremtés misztikus pillanatainak a tanúi lehetünk az ilyen művekkel szembesülve, akárcsak Lovas Ilona SMS című, három vetítővásznon eltolt fázisban futó művén a hangtalan lépéseket figyelve, amint a művész a bélből formált, törékeny formák között lépked, lassan, nem tudni, honnan és hová.
Na, mi van? Ezek felől a művek felől szemlélve tűnik igazán brutálisnak és nem helyénvalónak a kérdés, és nemcsak a „nemes tradíciókat” őrző, megújító (Szíj Kamilla, Braun András, Erdélyi Gábor), de még azon művek alkotói iránt is tiszteletlennek, amelyek meghatározó eleme a humor. Ilyen például Lakner Antal mozgó városi terekre tervezett „túlélőeszközeinek”, Szörényi Beatrix egymással szembefordított magasleseinek vagy éppen Mécs Miklós bokszának, amelyben valami furcsa, lassan, de egyre biztosabban bűzzé alakuló szagot érzünk, amely a fényes teret körülvevő sötét kulisszák – a kortárs magyar művészeti élet meg nem nevezhető régiói felől? – érkezik. Valami ilyesmire utal a boksz külső falán olvasható angol, magyarra talán így fordítható szöveg: Mosd ki a koszos pénzed a művészetemmel!
A szállóigévé vált Karinthy-idézet jut eszünkbe: „Humorban nem ismerek tréfát”, s az, hogy valahogy így van ez a művészettel is. Ha a kiállítás két kurátora, Angel Judit és Petrányi Zsolt, azon morfondírozva, hogy „mi foglalkoztatja művészeinket manapság”, erre is gondolt volna, akkor aligha választja ezt a kérdést a kiállítás címéül. Akkor talán eszükbe jut az a sok-sok, ezen a tárlaton is mellőzött művész, akiknek minden különösebb kurátori kérdés nélkül is jól körülhatárolt, kvalitásos művekbe foglalt véleményük van a világról, amelyben élnek, s azt is jól tudják, miféle reneszánszot hozott a kortárs magyar művészetben (és -nek) a kultusztárca nem igazán üdvös működése. Ez a sok-sok művész az ilyesféle kérdésekre talán először mutat valamit, azután így felel: Jó a kérdés, haver… Most nincsen semmi.