Szlovén táj, szerb emlékezet

A szarajevói filmfesztivál vállaltan és makacsul a Balkán tükre. Ami persze nem jelenti azt, hogy kissé északabbra érdektelen lenne mindaz, ami az itteni filmkészítőket foglalkoztatja, annál is inkább, mert olvasom a helyi lapban, hogy elkészült Európa géntérképe, amely szerint a magyarok állománya a volt Jugoszlávia népeivel mutatja a legnagyobb hasonlóságot.

Megfigyelhető az is ezekben a filmekben, hogy hol tartanak, mire rezonálnak az utódállamok társadalmai, ami azért is figyelemre méltó, mert nálunk például utoljára a hatvanas években volt a filmművészet (és az irodalom) iránytű és igazodási pont. A különbségek szembetűnők, például a „jóléti” társadalomnak tekinthető Szlovénia és a saját lelkéből ki sem látszó Szerbia között. A szerb Dejan Zecsevics filmje, a Negyedik ember az emlékezetről szól. Még a háború és a súlyosan jellemhibás politikusok árnyékában egy férfi felébred két hónapja tartó kómájából, és nem emlékszik semmire. Kórházi ágyánál egy ezredes áll, és feltárja neki a múltját. Volt felesége és egy fia, megölték őket. Megjelenik egy felügyelő az állambiztonságiaktól és azt állítja, pontos információi vannak arról, ki a felelős a családja lemészárlásáért. Egyetlen esélye, hogy megtalálja identitását és a gyilkosokat, ha belemegy a háromszereplős játékba, amit a felügyelő kitalált. Az Üzletemberrel, a Maffiózóval és a Politikussal. Így hát belemegy és beindul az emlékezet. Rájön, hogy háborús bűnös. Rájön, hogy ki lőtt rá. Rájön, hogy ki irtotta ki a családját. Hogy ki a Negyedik ember. Van úgy, hogy rosszabbul járunk, ha rájövünk, kik is vagyunk valójában.
Az elsőfilmes szlovén Blaz Kutin munkája, a Sohasem jártunk Velencében más eszközökkel piszkálja a legnagyobb bajt, ami embert érhet, egy gyerek elvesztését. Tone, egy idősödő férfi hazatér Németországból, hogy meglátogassa fiát és menyét. Az okot mindenki tudja, de senki nem beszél róla; Grega és Mása gyermeke meghalt. Hogy kizökkentse őket, Tone elviszi vidékre a párt. Útközben a fiatalok hangulata folyamatosan változik, akár a táj. Hol agresszívak, hol teljes apátiába süllyednek, hol jókedvűek, hol idegesek, rohamosan süllyednek a mániás depresszióba. Együtt vannak nagyon, de mégis külön, mindenki magában, kilátástalan harcot vívva a fájdalommal, miközben egyre nő közöttük a szakadék. Tone ugyan messzebb vitte őket az otthonuktól, de nem tudta kimozdítani őket a történetükből, amelyben ők a főszereplők, és amit csak ők játszhatnak el. Kutin sokáig várt ezzel a filmmel (38 éves), aztán hamar lezavarta (62 perces). Igaza volt, nyilván elengedett valamit/valakit.