Míg a legtöbb magyar zenekar csak álmodik arról, hogy egyszer felfigyelnek rájuk külföldön, önöknek még lemezük sem volt, már neves angol producer kopogtatott az ajtajukon. Hogy kerültek vele kapcsolatba?
– A világzenei piac legnagyobb szervezete, a Womex rendezvényein a kiadónk rendszeresen képviselteti magát, így ismerték Ben Mandelsont, a Womex egyik alapítóját. Hallották, hogy Magyarországról keresnek új hangokat, és a kiadónk képviselője a kezébe nyomott egy négyszámos demofelvételt. Már épp készültünk az első lemez felvételére, amikor csörgött a telefon, hogy ha gondoljuk, vállalnák, hogy a Jaj a világ! producerei lennének. Azonnal átszerveztünk mindent, kiböjtöltük, mire végre Magyarországra jöttek, de megérte. Jót tett a lemeznek.
– Kívánni sem lehetne jobb kezdetet egy nemzetközi karrierhez.
– Nem gondoltunk ilyesmire, amikor úgy döntöttünk, hogy külföldi producerrel készítjük az első lemezt. Sokkal fontosabb szempont volt, hogy Ben Mandelsonnál avatottabb szakembert keresve sem találhattunk volna. Egy olyan fiatal zenekar esetében, mint a Napra, különösen sokat jelent a tapasztalt közreműködők segítsége.
– A poptól az elektronikus zenékig szinte minden műfajban hódítanak a folkmotívumok. Mit gondol, divat lett a népzene, vagy ennél többről van szó?
– Az úgynevezett nyugati zenéről annyiszor lerágták ugyanazt a csontot, hogy azt gondolom, jelenleg nincs mit harapni rajta: formailag és tartalmilag is kiürült. Nem tud önmagából megújulni. Ezért alakulhatott ki világszerte az a trend, hogy a zenészek, a DJ-k valami másból próbálnak töltekezni. Egyébként nem mondanám, hogy a népzene esetében már trendről lehetne beszélni. A rádióban és a televízióban még messze nincsenek túlsúlyban a népi hagyományokból táplálkozó zenék. Persze én is rockzenén nőttem fel, de tizenévesen megismertem a Barbarót, nem sokkal később pedig Bartók zenei világát, és onnantól kezdve egyértelmű volt, hogy ezen az úton találom meg azt a hangot, amit máshol hiába kerestem. Szerencsésnek érzem magam, mert már akkor elkezdtem művelni ezt a világzenének nevezett műfajt, amikor még neve sem volt.
– Mi fogta meg tizenévesen Bartókban?
– Keményebb gitárzenéket hallgattam főleg, például kezdőként AC/DC-számokon tanultam gitározni autodidakta módon. Aztán jött Jimi Hendrix, többek között. Rajta keresztül értettem meg, hogy milyen szabadsággal kell hozzáállni a zenéhez. Később kacsingattam a dzsessz felé is, annak is inkább egy érdekes etno irányú elágazása fogott meg, a John McLaughlin-féle dzsesszkísérletek. Egy idő után úgy éreztem, nem tudok ezen az úton tovább fejlődni. Valóságos válságként éltem meg. Egyszerűen nem találtam azt a zenét, amelyik igazán megszólít. Egyszer véletlenül csíptem el a tévében egy részletet Bartók Cantata profanájából. Azonnal a földbe gyökereztem. Azok a hangzatok, az elementáris nyelvezete, az egész gondolatisága lenyűgözött. Olyan erős volt a hatás, hogy beiratkoztam egy zenei könyvtárba; meg akartam érteni a mélységét. Minden kedden bejártam, képeztem magam, zeneelméletet olvastam, kutattam, lassan magamba szívtam a bartóki muzsikát. Innen már egyenes út vitt a népzenéig, később évekig csak az érdekelt.
– A Napra első lemezén pedig már nem csak játszik, a számok többségét saját maga is szerezte. Készül a folytatás?
– Tavaszra tervezzük a második lemez felvételét, és jövő őszre a megjelenést. Azt a fonalat, amit a Jaj a világ!-on elkaptunk, gombolyítjuk tovább. Érzéseket, hangulatokat sűrítünk műfaji korlátok nélkül, eklektikusan, mégis kerek egésszé. Most is belenyúlunk majd a népzenébe, de a dalok többsége változatlanul saját szerzemény lesz. Közben felkértek a Hangzó Helikon sorozatban egy Radnóti-verslemez elkészítésére, amit valamikor januárban veszünk fel. Utóbbit is a Naprával rögzítjük, mégsem tipikusan Napra-hangzású lemez lesz. A verslemez kigondolása egy teljesen más énemet mozgatja meg. A pszichedélia megmarad, de sokkal lassabb, bensőségesebb zene született meg a fejemben.
– Milyen szempont szerint választotta ki a verseket?
– Bölcsészként végeztem, így már volt viszonyom Radnóti költészetéhez. Vannak persze kedvenceim, de főleg a zeneiség szempontja vezetett. Nem akartam semmiképp zenét erőltetni olyan versekbe, amelyek igazán csak versként működnek. Azokat kerestem, amelyek ösztönösen megszólalnak bennem a zene nyelvén.
– Ön szerint milyen benyomást tehet a Napra hangzása külföldiekre vagy olyanokra, akik először hallják?
– Nehéz erre válaszolni. Egy Rahmanyinov-zongoraverseny tökéletesen le van kottázva, mégis, ahányan hallgatják, annyiféle érzést kelt bennük. Számos egyéb kultúra mellett ismertem meg a térség népzenéjét, így nyilvánvaló, hogy zeneszerzőként is másképp rendszerezem, mint egy széki prímás, aki falubéli zenészektől, a szüleitől szívta magába. A kétféle hatás nehezen vethető össze. Ezért talán nem is az a kérdés, hogy a Napra a térség zenei kultúrájáról milyen képet közvetít, sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e a népzenéből átemelt zenei gondolatiságot hitelesen folytatni tovább, és a népzenei stiláris elemek ilyen összhatása mellett nem magyar fülekhez is eljut-e a zene mélyebb, univerzális rétege. Ez az igazán fontos. Éppen ezért szerintem tévút lenne, ha azt gondolnám, hogy a Naprának kultúrmissziót kell teljesítenie. Amikor a színpadon állok, vagy zenét írok, nem gondolok ilyesmire. Bartók zenéje is éppen attól csodálatos, hogy nem pusztán beemelte a népzenét a saját műveibe, hanem a népzenei kultúra egész gondolatiságát tette a magáévá, és értelmezte a saját hihetetlenül absztrakt megközelítésével. Átmenteni a népzenei gondolatiságot, és saját zenét alkotni. Szerintem ma is ezen az úton érdemes járni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
