Donald Trump másodszori elnökké választása a nemzeti-szuverenista tábor számára a reményt jelenti, míg természetesen a liberális globalisták számára maga a pokol.
Ez az alapállapot, amelyen belül Trumpnak minden erejére és kitartására szüksége lesz ahhoz, hogy megvalósítsa az elképzeléseit. Ez az első ciklusában a legjobb esetben is maximum 50 százalékban sikerült neki, s akkor még jóindulatúan mérlegeltem. De mentségére szolgáljon, hogy akkor igen kevés, szinte semmi politikai tapasztalata nem volt, s még nem fogta fel, hogy a kormányzás megszerzése nem jelenti egyben a hatalom teljes birtoklását is, hiszen a korábbi globalista, mélyállami hálózat továbbra is át- meg átszőtte az ő hivatalait, minisztériumait, intézményeit, nem beszélve arról, hogy az adminisztráción kívüli globális szerveződések mindent megtettek azért, hogy ne érje-érhesse el a céljait. Ide tartoztak olyan intézmények, mint a Fed (a magánkézben lévő amerikai jegybank), a Külkapcsolatok Tanácsa, a Soros-féle hálózatok, egyáltalán a pénzügyi elit, az egyetemi és tudományos világ, a progresszivista NGO-k sokasága és még sorolhatnánk sokáig.
Második ciklusára azonban százszor jobban felkészült, s tisztában van vele, hogy egy valódi „rendszerváltáshoz” legelőször is arra van szükség, hogy tényleg elitváltást hajtson végre – először a többezres adminisztrációban, majd sok más fontos intézményben és szervezetben.
Az erre való felkészüléshez sok háttérintézmény segített neki, leginkább a Heritage nevű agytröszt, de Elon Musk maga mellé vétele is nagy húzás volt a részéről, hiszen pontosan tudta, hogy ha Musk képes volt a saját cégeiben, illetve a Twitternél, a mai X-nél is rendet tenni, akkor, mint a világ leggazdagabb embere, képes lesz kormányzati szinten is megcsinálni ugyanezt. (S ha Musk elvégzi mindezt, utána távozhat.)
Ami viszont most történt – Trump és Musk látványos és valóban durva összeveszése és szakítása –, törést okozott az elnök tevékenységében, s még nem tudjuk, mi lesz mindennek a következménye.
