Új időszámítás Ausztriában

A szeptember 28-i nemzetgyűlési választásokon az osztrák polgárok sok szempontból történelmet írtak. No, nem azzal, amivel az állítólagos neofasizmus győzelmétől rettegők szerint tették, amikor az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és a Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) nevű alakulat jó választási eredményét kommentálják. Például a pártján belül igen befolyásosnak tartott Michael Häupl bécsi szocialista főpolgármester, aki még a választások éjszakáján kegyetlenül káromkodott a mikrofonba, „szarnak” nevezte politikai ellenfeleit, s tudatosan a nácikhoz hasonlította őket. Egyúttal bejelentette: „holnaptól kezdődik a jobboldali populizmus és neofasizmus elleni harc!”
A rituálisan ismételgetett „Soha többé! Soha többé!” valódi oka azonban a választókért folytatott konkurencia és küzdelem. Igen hasonló ugyanis a pártok szavazóinak szociális összetétele, az SPÖ (Osztrák Szocialista Párt) mellett immár az FPÖ és a BZÖ is a nagyvárosi alsóbb rétegek politikai alakulata lett. Az egyetlen lényeges különbség, hogy amíg a szocialisták a nyugdíjasok körében különösen erősek, addig az ifjúkori radikalizmusból a szabadságpártiak profitálnak. Amíg az SPÖ a legerősebb az általános iskolát végzettek körében, ugyanakkor az FPÖ bázisa a szakmunkásképzősök táborában rendelkezik átlag feletti támogatottsággal. A populista, választási cukorkákat osztogató kampány következtében az FPÖ lett az igazi munkáspárt, hiszen a városi proletariátus 37 százalékban támogatta a Szabadságpártot, míg az SPÖ-nél ez az arány 21 százalékos. S nem véletlen, hogy termékeny talajra hullottak a szocialisták és a szabadságpárt unióellenes kampányjelszavai, e két párt szavazói a leginkább EU-szkeptikusok. Nem szabad elfeledni, hogy a nagykoalíció felmondásának közvetlen kiváltó oka Alfred Gusenbauer kancellárnak és Werner Faymann kijelölt pártelnöknek a Kronen Zeitung című, igen befolyásos bulvárlapban júniusban publikált olvasói levele volt. Ebben szöges ellentétben az SPÖ eddig képviselt felfogásával, népszavazást követeltek a jövőbeli uniós szerződés módosításáról. Mint arra elemzők is figyelmeztettek, az FPÖ és a BZÖ sikerének egyik legfontosabb oka az SPÖ sok szempontból neoliberális kurzusa. Az a tény, hogy ellentétben Németországgal Ausztriában hiányzik az a kisemberek valódi gondjaira odafigyelő, a nemzetgyűlésbe jutásra esélyes Baloldali Párt, mely ugyanúgy tematizálta volna az élelmiszer- és az energiaár-robbanás szociális következményeit, mint Strache és Haider alakulatai tették. Az SPÖ vezetését sokan – erről tanúskodtak Gusenbauernek a sajtóban kiszivárgott megjegyzései – az egyszerű embereket lenéző értelmiségi klubnak látják.
Ahhoz nem kell különösebb jóstehetség, hogy előrevetítsük az FPÖ idegenellenessége elleni kampányának kudarcát. Hiszen éppen a nagyvárosok egykori munkásnegyedeiben alakultak ki azok, a többnyire iszlám bevándorlókat tömörítő gettók, amelyek számos területen oly nehézzé teszik az itt élő és több helyen már kisebbségbe szoruló „bennszülöttek” számára az együttélést.
Ugyanakkor nem nagyon érdemes komolyan venni az FPÖ és a BZÖ kampánykijelentéseit, kalkulált provokációit sem. Legalábbis az Eduard Mainonival, az infrastrukturális minisztérium szabadságpárti államtitkárával 2004-ben készített hosszú interjú óta tudható, szóbeli radikalizmusuk egyszerű kampánytrükk. Mainoni a 2006 szeptemberében a liberális Die Zeitben publikált beszélgetésben nyíltan elmondta, hogy az FPÖ tudatosan használt olyan kampány-hívószavakat, amelyek megszólítják például a régi klienseiket. „Természetesen törekedtünk arra, hogy elnyerjük bizonyos választói körök támogatását, de ezek amúgy is kihalóban vannak” – fogalmazott akkor. Elmondta, hogy bekalkulálták hatalomra jutásuk árába a nemzetiszocializmus áldozatainak fizetendő kártérítést is.
A Häupl által emlegetett párhuzamot – amint 1938-ban a zsidók, ma a bevándorlók jelentik az „újfasiszták” ellenségképét – az FPÖ már amúgy is meghaladta, amikor a kampányban retorikai rohamait elsődlegesen a muzulmán migránsok ellen intézte. Míg kifejezetten kereste a tízezerszámra honosított – tehát már osztrák választójoggal rendelkező –, amúgy a legnagyobb bevándorló csoportnak számító szerbek kegyeit. Nem véletlen, hogy a szabadságpárt többek között rendszeresen támadta Koszovó függetlenségének uniós elismerését.
Ráadásul, amint azt a választói elvárásokat elemző tanulmányok is igazolták, a két magát radikálisnak mutató pártra voksolók többsége sem gondolta komolyan, hogy politikai alakulatuk kormányra kerülhet; listavezetőjük, Hans-Christian Strache és Jörg Haider valóban kancellár lehet. Választói indokaik között olyan érveket soroltak, mint friss szeleket kívántak a politikába hozni, a kormány elleni tiltakozásukat óhajtották kifejezni, illetve voksuk leadásával a kabinet alaposabb ellenőrzését szerették volna elérni.
A választások után a legnehezebb helyzetben az immár alig 25 százalékosra zsugorodott Osztrák Néppárt található, hiszen rendkívül nehéz eldöntenie, hogy a számára megnyíló két koalíciós lehetőség közül melyiket tekintse a gyakran emlegetett kisebbik rossznak. A szintén történelmi mélypontra jutott SPÖ érdeke az, hogy koalíciós partnerként ismét a kormányba terelje a néppártot. Egyrészt, mert általános tapasztalat – s ezt igazolta a mostani voksolás is –, hogy a kisebb koalíciós partner jobban megsínyli a nagykoalíciós kormányzást. Másrészt a zöldek gyenge és a Liberális Fórum minden várakozást alulmúló szereplése következtében nem jött létre az általuk remélt baloldali nemzetgyűlési többség, így a nagykoalíció adja az SPÖ egyetlen hatalomra jutási lehetőségét. Ráadásul a néppárt mellett a harmadikutas SPÖ is baloldalinak látszik. Wilhelm Molterert, aki pénzügyminiszterként megpróbálta korlátozni a felelőtlen költekezést, sikerült a baloldali sajtóban a nagy blokkolóként, az SPÖ népboldogító törekvéseinek gonosz akadályozójaként beállítani.
Persze kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán nagykoalícióról beszélni, hiszen a vörös-fekete kombináció támogatottsága alig haladja meg az 55 százalékot. A néppártban azzal tisztában vannak, hogy a nagykoalíció az ÖVP lassú, de biztos hanyatlását jelentené. Nem véletlen, hogy Wilhelm Molterer elnök lemondását követően Josef Pröll, a leendő pártvezető az előzetes találgatásokkal szemben sietett kijelenteni, jelöltsége még nem jelenti az SPÖ koalíciós ajánlatának elfogadását.
A másik néppárti lehetőség, a 2000 és 2006 között már működő ÖVP–FPÖ–BZÖ kombináció lenne. Ennek megkötését elméletileg megkönnyítené, hogy a 2000-es kudarcot követően, most a szocialisták aligha szerveznének uniós kampányt a kormánykoalíció ellen. Ha mégis, ennek a kudarca biztosra vehető. Egyrészt, mert a választások előtti utolsó nemzetgyűlési ülésen az SPÖ már számos kérdésben együtt szavazott az FPÖ-vel. Főleg azt követően nehéz lenne ezt megmagyarázni, miután a Fico-féle Smer rehabilitációjának és az európai szocialisták csoportjába történő visszavételének egyik élharcosa az SPÖ politikusa, Hannes Swoboda. Ráadásul két év kormányzását követően a 2002-es választások azt is bizonyították, hogy az FPÖ koalíciós teljesítményét látva választóik többsége – több mint hatvan százaléka – fejvesztve menekült a szabadságpárttól, kiemelkedő eredménnyel ajándékozva meg a néppártot. Csakhogy a kormányzati teljesítményük tényleg olyan gyászos volt, hogy a néppárt volt kénytelen szakértőket delegálni az FPÖ-tárcákhoz. S a szabadságpárt és a belőle 2005-ben kivált BZÖ vezetőinek a kölcsönös kizárások és vádaskodások miatti személyes gyűlölete – az osztrákok nem ismerik a folyamatot pontosan leírni képes kisgazdásodás fogalmát – szinte lehetetlenné teszi a két, programjában és retorikájában igen hasonló alakulat együttműködését. Ilyen előzmények mellett nem meglepő, hogy az ÖVP vezetésében többek az ellenzékbe vonulás gondolatát támogatják.
Az osztrák nemzetgyűlési választások két tanulsággal szolgálhatnak a magyarok számára. Egyrészt azoknak kell, hogy világos üzenet legyen, akik még mindig a Bécsben látványosan megbukott nagykoalíciótól várják/várnák az össznemzeti összeborulást és az ezt követő kilábalást. Másrészt világosan a kétpártiság rémétől rettegők szeme elé idézte a sokpárti parlament áldásait, többek között a rossz és még rosszabb koalíció közötti választás kényszerét. Hiszen a magyar közvélemény-kutatásokban még csak igényként megfogalmazott „harmadik erő” már ott ül a bécsi nemzetgyűlésben. Ha a választások előtti utolsó nemzetgyűlési ülésnap példátlan pénzszórásától eltekintünk, akkor minden érzékelhető eredmény nélkül.
Ausztria gazdasági mutatói az EU-n belül ugyan a legjobbak közé tartoznak, de jelenleg a súlyos nemzetközi pénzügyi válságban még Bécs sem engedhetné meg, hogy megismétlődjenek az 1999-es történések, amikor csak több mint négy hónap után sikerült kormányt alakítaniuk.

A szerző történész