A szemtanú: Kós Károly

Olyan grandiózus drámát láttam – írta Kós Károly 1957 tavaszán régi lapszerkesztő társának, Tabéry Gézának –, amilyet sem Szophoklész, sem Shakespeare, sem Madách még álmukban sem tudtak volna elképzelni. „Ez volt életemben a harmadik nagy nemzet-tragédia, melyet megéltem. És ez volt a legszörnyűbb…” A hetvenhárom esztendős, köztiszteletben álló erdélyi polihisztor („voltam földmíves, rajzoló, nyomdagrafikus, írtam, rajzoltam, linóleumba metszettem, kopírprésen kinyomtattam, bekötöttem és eladtam képeskönyveket, szerkesztettem néplapot, megalapítottam az erdélyi magyar nép pártját…) 1947 óta nem járt Budapesten. 1956 őszén, noha politikai tekintetben nem volt „egészen szobatiszta”, útlevelet, sőt, valutát is kapott, és feleségével együtt Magyarországra vonatozott. A nagy utazást ifjonti lelkesedéssel készítette elő, Sas Péter által kötetbe gyűjtött levelezése tanúsítja, hogy főleg a „magyar irodalom berkeiben fújdogáló friss szelek” izgatták. Az Erdélybe látogató Illyés Gyula hitelt érdemlően mesélt róluk, a „nagyon zárt, sőt besötétített ablakok” mögött. Hinni kell és várni tudni, türelmesen – ismételgette magának is, levelezőtársainak is Kós Károly, és talán nem is számolt vele, hogy postai küldeményein ott éktelenkedett a cenzúra pecsétje. Persze, ha Rákosi beszédét hallgatta a rádióban, amint „gorombán az írók közé csördít”, Kós Károlynak is elfogyott a türelme. „Mintha ennek a hangnak anakronisztikus hangzása volna ma már, a XX. kongresszus és a lengyel meg csehszlovák írókongresszusok után”… Pár nappal a magyarországi út előtt Áprily Lajosnak büszkén számolt be az erdélyi „írói megmozdulásról, amely volt olyan elhatározó, mint a pesti. Boldog voltam – írta – hogy láthattam azt a teljes egységet, ami íróinkban magyar nemzeti vonalon megnyilvánult… Halálos személyi ellenségek állottak egymás mellé – és szembe az országvesztő fejesekkel: a nemzetiségi kérdésben, az írói és emberi szabadságért és jogokért… És kivágták maguk körül a karrieristákat, a besúgókat, a gazembereket”.
Kós Károly gazdag programot állított össze magyarországi napjaira. Építészként látni szerette volna, hogy mivé épült a város, ahol ő is épített, és amely még romokban hevert, amikor 1947-ben búcsút vett tőle. Hivatalosan pedig azokkal a színházi emberekkel kellett tárgyalnia, akik húsz esztendeje írt drámáját, a Budai Nagy Antalt akarták színpadra állítani. Az 1437-es erdélyi parasztfelkelés vezéréről szóló darab iránt a fővárosi és a vidéki teátrumok is érdeklődtek, a nemességet térdre kényszerítő parasztvezér népszerűsítésében nem talált semmi kivetnivalót a kommunista kultúrpolitika sem. Sőt, a korabeli pártzsargon szócsavarása szerint: az osztályharc fokozódását várták tőle. Ha polgári szerző írta, akkor is.
Kós Károlyék vonata ’56. október 11-én futott be Budapestre. A házaspár a Kálvin tér 8-as számú házban, a református egyházmegyei vendégszobában kapott szállást, és november 11-én tért haza. „Betegen, testben és lélekben összetörve, keserűen” – írta egy héttel később a megbízható jó barátnak, Molter Károlynak Kós Károly. (Akikben csalódott vagy, akiket féltett, azokkal eztán az időjárásról levelezett.) „Mostanig még gondolkozni sem tudtam józanul, jóformán még most sem tudok, amit négy hét alatt láttam, nagyon megrokkantott.” Sem a friss élmények hatására, sem később nem részletezte a forradalmi Budapesten – száz-százötven méterre a Magyar Rádió épületétől, a megsebzett és kiégett Nemzeti Múzeumtól, a Corvin köztől, a klinikáktól – szerzett élményeit. Magánleveleiben is „csak” összegezte a „sorsszerű véletlent, mely éppen akkor robbantotta ki a magyar históriának bizonyára legfantasztikusabb zivatarát”, amikor ő hosszú s kénytelen szünet után Budapesten tartózkodott. A nevezetes esztendő utolsó napján azonban már határozott és – mondhatni – egyértelmű intelmeket csomagolt fiatal író- és újságíróbarátainak az új évi jókívánságok közé. A címzett Kiss Jenő, az Utunk szerkesztője volt, nem tudom, hogy hány embernek merte továbbítani Kós Károly erkölcsi figyelmeztetését. „Az írónak nemcsak az a köteles munkája, hogy írjon, hanem az is, hogy higgyen abban rendületlenül, amit ír, és amit cselekszik. Hogy élő és lobogó lelkiismerete legyen a maga népének… – ha kell, a halálig. Hogy miért írtam ezt a néhány sort, azt nem tudom megindokolni semmi okos dologgal. Csak úgy kibuggyant belőlem éppen most, amikor előttem feküdt egy írás, amelyet alá kellett volna írnom, s ha okos ember volnék, alá is írtam volna. De én nem vagyok okos ember, csupán egy nagyon szerény és nagyon alázatos magyar író – tehát nem írtam alá, mert nem hiszek abban, ami abban az írásban volt.”
Aki a romániai magyar íróknak az 1956-os magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozatát nem írta alá, gyanús lett a romániai hatóságok előtt. Az aláírást megtagadó, s másokat is erre biztató Kós Károly kétszeresen is megbízhatatlannak számított, nem hitték el neki, hogy „a sors rendelése volt”, és nem előre eltervezett akció, hogy 1956 októberében Budapesten időzött. Igaz, amikor Kolozsvár és Budapest között a hónapokig szünetelő „postaközlekedés” megindult, magyarországi barátaival is tudatta, milyen hálás a véletlennek, „hogy éppen a forradalmat érhettem meg, elég tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét”. Az ilyen mondatok aligha kerülték el a romániai levélellenőrök figyelmét. A Budai Nagy Antalról szóló Kós Károly-drámát – önkényes és óvatos rendezői átigazítások árán – 1957-ben Marosvásárhelyen, a Székely Színházban mégis bemutatták. 1958-ban Budapesten is játszották, az Országos Kamara Színházban. A szerző azonban nem lehetett ott a magyarországi premieren, nem kapott útlevelet. Kós Károly, a budapesti forradalom emlékképeivel a fejében, egy esztendőn keresztül reménykedett, hogy „a megszakadt szálat újra összekötözze a sors, hogy a lezárult sorompók ismét kinyíljanak”. Az ’50-es évek végén azonban egyes-egyedül a természet törvényében hitt, „melynek érvényesülnie kell az emberi akaratok felett”. És a Magyar Nemzetben a Budai Nagy Antal-dráma bemutatójáról megjelent írást olvasgatta. Lapunkban 1958. május 30-án nem hánytorgatták fel neki, ami miatt szűkebb pátriájában mentegetőznie kellett, hogy színpadi művében, Budai Nagy Antal születendő gyermekével a népforradalom feltámadásának a bizonyosságát próbálta jelezni s hirdetni.