Egy furcsa könyvről

Különös írás Kanyó András Horthy és a magyar tragédia című opusa. Ha lenne ilyen kategória, talán megkésett, történelmi köntösbe öltöztetett bulvárnak lehetne nevezni.
Megkésettnek azért mondható, mert a könyv alapjául elsődlegesen a Horthy István özvegyével a kilencvenes évek elején készített interjúk szolgáltak. E beszélgetéseknek azon részeit, amelyek fontosak lehetnek a magyar történettudomány és a múltunk iránt érdeklődő szélesebb közvélemény számára, Edelsheim-Gyulai Ilona már 2003-ban publikálta Becsület és kötelesség című emlékiratában. Így Kanyónak ahhoz, hogy fenntarthassa az aktualitás fikcióját, a bulvár irányába kellett elmozdulnia. Azt persze csak a szerző tudja, hogy mennyire volt kényszerű ez az elbulvárosodás irányába tett lépése. Az intimpistáskodó kíváncsiság kielégítésén túl vajon kinek és miért lenne érdekes annak „tisztázása”, hogy volt-e még férfi Edelsheim-Gyulai Ilona életében férje halála után, az emigráció éveiben? Vagy milyen hozadékkal szolgálna a magyar múlt megértése szempontjából annak a kérdésnek az eldöntése, hogy ott volt-e Ilona édesanyja lányának a későbbi kormányzóhelyettessel tartott esküvőjén? Esetleg egyszerű adminisztrációs hiba magyarázza hiányát a vendégek listájáról.
A könyvben – talán a szerző mindvégig kitapintható újságírói vénájának tulajdoníthatóan – állandóan felesleges részletekbe, már-már idegesítő pontoskodásba botlik az olvasó. Érdekel-e valakit, sőt van-e annak bármiféle jelentősége, hogy a szerző 1993-ban milyen számú belépőjeggyel tekintette meg a Salzburg közelében fekvő klessheimi kastélyt? Ahol az anschlusst követően Adolf Hitler külföldi vendégeit fogadta obersalzbergi tartózkodása idején. Nehéz eldönteni, hogy vajon csak a terjedelembővítést szolgálja-e a helyszínek terjedelmes leírása. Vagy még abból az időből származik a szokás, amikor kevesen utazhattak, s
a televízió is ritkaság volt, így az újságírás része volt az események helyének bemutatása?
Sajnos nyomát sem találjuk a fent említett szinte kényszeres alaposságra törekvésnek, amikor a szerző Horthyné apósának cselekedeteit és történelmi szerepét elemzi. Ezek a hibák az egyszerű slamposságtól – amikor finoman szólva is leegyszerűsítően Magyarország „teljhatalmú urának” nevezi a néhai kormányzót – egészen az igencsak vitatható elhallgatásig terjednek. Miközben a szerző egy szót sem ejt a tanácsköztársaság egész országot megrázó rémtetteiről, addig a fehérterrorral kapcsolatban a könyv 18. oldala megállapítja Horthy Miklós felelősségét. Azt ugyan elismeri a szerző, hogy Horthy nem adott ki a megtorlásra vonatkozó parancsot, de a Nemzeti Hadsereg fővezére szemére veti, hogy nem tiltotta meg a különítményesek vérengzéseit. „Csak eltűrte!” – hangzik a szerző megfellebbezhetetlen ítélete.
Kanyó sommás ítéleteiben leginkább az egyszerű tájékozatlanság és a prekoncepció szinte szolgai követése dominál, mintha megrekedt volna a már bomló Kádár-korszak iskolai tankönyveiben tetten érhető történelemszemlélet színvonalán. Mert komolyan fenntartható-e az a fikció, amelyet a könyv sugallni próbál, hogy a trianoni trauma revíziós szándéka okozta a magyar tragédiát? Valóban úgy gondolja a szerző, hogy a békediktátummal jelentős haderő nélkülivé, önvédelemre képtelenné tett kis állam akár csak ideiglenesen lassíthatta volna a harmadik birodalom terjeszkedési ambícióit?
Valóban főként Budapesten kell keresni a felelősöket, s nem azokban a fővárosokban, amelyek a Párizs környéki békében önálló létre alkalmatlan államocskákat alkottak?
A könyv létrejöttének talányát csak növeli, hogy Horthy Istvánné minimálisan képes hozzájárulni apósa történelmi-politikai szerepének tisztázásához, hiszen abban az időben nem volt szokás a hölgyeket bevonni a valódi politikai döntésekbe. Természetesen ő is értesült a legmagasabb körökben is terjedő pletykákról, de ezek felidézése aligha segítheti a történelmi tisztánlátást.