A magyarországi pénzügyi és gazdasági válságról a német nyelvű sajtóban megjelent cikkeket olvasva az embernek az a különös érzése támad, mintha ismét átélné a 2006 őszén történteket. Az akkori zavargások ugyanúgy meglepték a német lapok magyarországi tudósítóit, mint ahogyan beszámolóikban – tisztelet az igen kevésszámú kivételnek – képtelenek voltak megszabadulni megrögzött előítéleteiktől, azaz a két évvel ezelőtti őszi eseményeknek döntően szélsőséges huligánok randalírozásaként történő bemutatásától.
Pedig ők is ugyanúgy az őszödi beszéd hívő áldozatai voltak, mint a kormánypárti szavazók, hiszen Gyurcsány Ferenc 2004. őszi hatalomra jutását követően reménykedve tekintettek az új miniszterelnökre. Az új kormányfő ugyanis számtalan interjúban esküdözött, hogy tanult elődje politikai hibáiból, kemény reformokba kezd, és a 2006-os büdzsében nyoma sem lesz a már akkor is sokak által valószínűsített felelőtlen választási osztogatásnak. A nagyjából a 2005 nyaráig, a költségvetés első számainak bemutatásáig tartó időszakban a miniszterelnök szóban kíméletlenül harcolt a piacellenes, államhívő populizmussal és úgymond főpopulista ellenfelével szemben. Terjedelmes interjúiban nem feledte hangsúlyozni Orbán Viktor esetleges győzelmének borzalmas következményeit.
A nagy miniszterelnöki interjúk 2005-től ugyan mind ritkábbá váltak, s alábbhagyott a lelkesedés a „kelet-közép-európai Tony Blair” iránt, de az elemzések csak az óvatos távolságtartásig merészkedtek. Az ismert okok miatt a tudósítók még mindig inkább a Fidesz visszatértétől tartottak. Egyrészt a magyar jobboldal problémaival – például a határon túli magyarok kérdésével – láthatóan nem tudtak és nem is akartak mit kezdeni. Jellemző módon tettek és tesznek ma is különbséget írásaikban kisebbség és kisebbség között. Amíg a magyar–szlovák konfliktusról, illetve a felvidéki magyarság helyzetéről – már ha egyáltalán foglalkoznak vele – általában a Slota-féle nemzeti párt, az MKP és a magyarországi „nácik” egyaránt hibás megközelítésben foglalkoznak, addig a magyarországi romakérdésről – például legutóbb a nagycsécsi eset apropóján – a kisebbség csak áldozat lehet tételmondat alapján tudósítottak.
S gazdasági értelemben is sokkal szimpatikusabbnak találtatott a privatizációbarát és – legalábbis retorikai szinten – deregulációt hirdető szociálliberális koalíció, mint az akkor még bűnnek számító módon túlzottan az állami beavatkozásban hívőként beállított ellenzék. S ha már észérv nem maradt, jöhettek az érzelmek, még mindig lehetett rettegni a jobboldal radikalizálódásától s a Fidesz és a szélsőségesek rejtett, de állítólag állandóan meglévő és ezért fenyegető együttműködésétől. A prekoncepcióba nem illő tényeket egyszerűen elhallgatták, a német olvasót például nem terhelték azzal, hogy tájékoztassák annak okairól, ugyan miért kényszerült képviselői mandátumáról lemondani Zuschlag János. Vagy később a számtalan, Magyar Gárdával foglalkozó írásban egyetlenegyszer sem írták le Olaszliszka vagy Szögi Lajos nevét. Miként az sem szúrt szemet senkinek, hogy az amúgy nagyon szívesen utazó és szereplő miniszterelnök miért nem jelent meg a 2006 januárjában megrendezett davosi gazdasági csúcson.
Az akkori gazdasági cikkek viszonylagos felületességének talán legfontosabb magyarázata azonban a magabiztos tudat volt: mindegy, hogy mit ígérnek a kormánypártok a kampányban. A befektetők, valamint a nemzetközi pénzügyi és gazdasági szervezetek úgyis kikényszerítik, hogy a választásokat követően jöjjön a kijózanító takarékosság, jöjjenek a megszorítások. Arról ugyanis tudósítottak, bár igencsak szőrmentén, hogy a költségvetési hiány az elmúlt ciklusban erőteljesen megnövekedett.
A 2006-os parlamenti választásokat követően a tudósítók felfogása szerint eljött az igazság pillanata, mely a várakozásaiknak megfelelően a konvergenciaprogramnak becézett megszorítássorozatban öltött testet. A kormány neoliberális fordulatát szinte kivétel nélkül üdvözölték, függetlenül a lapok pártszimpátiáitól. Különösen tragikomikus volt azon baloldali lapoktól olvasni a gyorsított magánosítás követelését az egészségügyben és az oktatásban, melyek ezzel párhuzamosan az otthoni, a magyarországinál összehasonlíthatatlanul jobban élő alsó rétegekért aggódtak. S a szociális következményei okán élesen bírálták a Gerhard Schröder kancellár nevéhez köthető, Agenda 2010 nevű reform/megszorítás sorozatot. Egyúttal határozottan kritizálták a Fideszt, amiért nem csatlakozik az „alternatívátlan” kiadáscsökkentő programhoz, visszatérően emlegetve, hogy az ellenzék nem nevezte meg, miből finanszírozná az általa követelt adócsökkentést. Az őszi zavargások után döntően a bevezetőben ismertetett értékelésük alapján rövid időre újra felsorakoztak a kormány mögé. Azért, mert benne látták a közrend fenntartóját és az általuk jónak tartott reformlépések garanciáját. Illetve elfogadták a kormány közeli suttogópropagandát, miszerint ugyan a szociálliberális koalíció rosszul kormányoz, de legalább senkinek sem kell tőlük féltenie élet- és vagyonbiztonságát.
Éppen ezért az érted haragszom, nem ellened hozzáállás jellemezte a 2007-es tudósításaikat, amikor végleg odahagyva a tárgyilagos szemlélő pozícióját, izgatottan várták a kormány „reformlépéseinek” immár elkerülhetetlenként beállított sikereit. A megszorításokat természetesen csak pártpolitikai okokból és tiszta populizmusból elutasító ellenzék, ha egyáltalán megkérdezték, legfeljebb a Magyar Gárdához fűződő kapcsolatáról szólhatott a német sajtóban.
Az alaphangütésükön (az ellenzéknek nincs koherens programja) érzékelhetően a Fidesz alapprogramjának 2007. decemberi elfogadása sem változtatott.
2008-ban az első sokkot a népszavazási kezdeményezés számukra váratlan sikere és a szociálliberális koalíció szétesése, illetve a „kemény reformkorszak” végének és a „bársonyos átalakítások” időszakának meghirdetése okozta. Bár eleinte még érzékelhető volt a remény írásaikban, miszerint majdcsak összeáll ismét az MSZP az SZDSZ-szel, a tavasz második felében mind jobban kiérezhető volt a csalódottság. Hiszen már a legelkötelezettebbek számára is derengeni kezdett, a kormányfő ismét elővette 2004–2005-ös ágendáját, és egyetlen célja a következő választásokig bármi áron hatalmon maradni. A különbség ezen írásokban már csak az volt, hogy Gyurcsány Ferenc kudarcában a felelősséget milyen arányban porciózták ki a reformképtelen magyar társadalom, a megcsontosodott és megosztott szocialisták, valamint a minden kezdeményezést megtorpedózó ellenzék között.
A kormányfőt kegyvesztetté végül a szeptemberben, a pénzügyi válság árnyékában már teljesen irreális számokkal dolgozó költségvetés tette. Amikor is a Beindultunk! elnevezésű kampányban megfogalmazott, tehát fogyasztásnövekedést szolgáló büdzsével állt elő a kormány. Itt megbosszulta magát az őszödi beszéd, hiszen ismét trükkök százaira készült, csakhogy lényegesen megváltozott gazdasági feltételek közepette. Ugyanazoknak a trükköknek az önleleplezést követően azonban már nem dőlhetett be egyetlen magára valamit is adó befektető sem. Így megrántották a vészféket, és gyakorlatilag megszüntették az ország pénzügyi önállóságának maradékát, szoros felügyelet alá helyezve azt. Az utolsó kormányfőhívő zsurnaliszták még próbálkoztak a régi fegyvereikkel – még a Prohászka-szobor felavatásból is megpróbáltak ügyet kreálni –, de azt már nekik is észre kellett venniük, hogy elmaradtak az október huszonharmadikára várt nagy zavargások. Viszont szinte varázsütésre megjelentek a kormányfővel szemben is kritikus elemzések. Az olvasók hirtelen értesülhettek a – nem csak a romákat érintő – szociális problémákról, a népétől elzárkózó, népszerűtlen kormányfő viselt dolgairól, tisztázatlan vagyongyarapodásáról, a kormánypárto(ka)t érintő korrupciós ügyekről.
Gyurcsány Ferenc is megértette az üzenetet, hiszen a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott legutóbbi hosszú interjújában azt bizonygatta, hogy némi segítséggel, de visszatalált 2006-os önmagához, azaz a kíméletlen hiánycsökkentőhöz. Ugyanakkor a kormányfő hitelessége a szemükben is meggyengült, ezt – és érdekvezéreltségüket – jól mutatja, ahogyan a Gyurcsány Ferencet is mind kínosabban érintő magyar–szlovák vitáról tudósítanak. Hiszen inkább a budapesti miniszterelnök ellen saját fegyvereivel harcoló Robert Fico – a szinte mindennapossá váló vádak, rágalmak és piszkos trükkök közben a tárgyalókészségének állandó hangoztatásával – olvasatában tálalják az eseményeket. Esélyt sem adva a külpolitikai sikerre. Még a kedvezménytörvény kivégzését követő, amúgy teljesen súlytalan kezdeményezésüket, a Kárpát-medencei képviselők tanácsát is képesek nacionalista gyülekezetként keményen bírálni.
Az elmúlt évek történéseit összefoglalva elmondható, hogy az a lelkesedés, amivel a nemzetközi és a német sajtó Gyurcsány Ferencet fogadta, nagyrészt elszállt. Az ellenzék politikája ugyan sok szempontból idegen tőlük, ezért azt jobb esetben értetlenkedve, rosszabb esetben ellenségesen fogadják. Ennek ellenére azok többsége, akiket az ideológiai különbségek nem vakítottak el, ma már elismerik, hogy a magyar ellenzék inkább egy kényelmetlen, de szavatartó partner.
A szerző történész
origo.hu
Remegő kéz, ideges tekintet, reszkető hang - Magyar Péternek indulatkezelési problémái vannak
