Szomolya: Kaló Imre igaza

Poháralátétnyi barna folt a terítőn. Cserepes művirág, harsogó rádió. Kint metsző, hideg csend. Noszvaj, a Síkfőkút hotel étterme. A nyolcvanas évek pattogzó díszei, kopott retró, fásult közöny vendéglátó részről. Az a már lemondó kiábrándultság – hová leszel így, magyar vidék? Aztán a gyógyító húsleves, az édeskés, borókás-boros őzpörkölt. Még verőfény, de értesülünk róla, hogy Pestet ellepte az első hó. Ahogy átindulunk Szomolyára, fagyni kezd, a levegő visszaharap. Kaló Imre, a rejtőzködő zseni már vár.
Átgurulunk. Késő őszi álmosság a tájon, a barna akvarellárnyalatai, nyirkosság és fénytelenség. Csend. Kaló Imre boszorkánykonyháját nem hirdetik cégérek, molinók, fényreklámok, ez itt a csendes zseni terepe. Legendás borász, neve mégis csak nagyon ritkán szerepel a szaklapokban, olyan költő ő, mint Woody Allen új filmjében a főhős Javier Bardem apja: költ, de nem publikál szívesen, csak azokkal és azoknak versel, akiket arra érdemesnek tart. Gyakran mondja, „ez a bor annak jár, aki létrehozta, s aki létrehozta, majd eldönti, kinek adja”, s hát ehhez tartja is magát. Nem szereti a médianyilvánosságot, talán ennek az írásnak sem örül majd, én viszont nem szeretném elhallgatni: vannak még erőt és hitet adni képes régi vágású mesterek. Amolyan, szeme sem áll jól figura ő, ravaszdi tekintete elől nincs menekvés, pincéjében nincs kegyelem, nemzetrontó lidércek messze száműzetnek még a környékről is.
Csikorgó hidegben lépünk be. Mindenütt kádak, az erjedő bor penészes, univerzális és örök illata. Rövid kóstolóra számítunk, átugranánk utána ázni Egerszalókra – ebből semmi sem lesz. Kaló Imre negyven-ötven tételt – mit tételt, fenébe a puritánokkal: bort! – kóstoltat a vendégeivel, közben szónokol, anekdotákat mesél, de leginkább messze földön híres körmondatait csavargatja a halovány lámpafényben. Minden tabu megdől, az unásig ismételgetett panelek itt értelmetlenek – a borok magukon hordják Kaló Imre személyiségét, aki olyan, szokatlanul új, vagy talán nagyon is régi harmóniát álmodott beléjük, hogy a legszőrösszívűbb kritikusnak is elakad a szava. A hordók közé lépve a vendég levetheti titulusait, allűrjeit, aki fenn hordja az orrát, itt hamar beüti a pinceboltívbe, és ez így van jól. Kalóból tökéletes falusi plébános lett volna: „azon földi körülmények sokfélesége” – élek a szavaival –, amelyek most minket szépen egybetereltek, egyszeriben nyájjá változtattak minket. A nyáj ámulva figyeli a szomolyai pásztort, szakrális áhítattal kóstolja mindenki a királyleányka főbort, s közben hallgatja: „a szürkepenész éppúgy otthon van a Kárpát-medencében, mint mi, két lábon járó magyar emberek. S bizony, az igaz magyar embert tartósítja a bor. Mégsem isszuk manapság elegen: tele vagyunk romlott fajtákkal…”
Kaló Imréből elkelne néhány a mindennapokban is, no meg odafent a pulpitusokon, csak hát az igazi összeférhetetlenség volna: az ilyen erdész-borászféle nemigen érzi jól magát a politikai és médiaelit zabhegyezői között. Miközben odalent, szigorúan a pincében állva poharazunk (ahol „mélységében lehet mindazt megkóstolni, amit a hegy termett”), nem is sejtjük, hogy már készül odaát a babgulyás, amit valószínűleg életünk végéig nem fogunk elfelejteni. Amikor úgy a huszadik pohár után a vacsorára kerül sor, csak lessük a levesben cövekként álló kanalat. Mennyei.
A pincében aztán a helyzet fokozódik. Kóstoltat és mesél a borász, akit nem érdekelnek a trendek, aki küldetésének tartja, amit teremt: értéket. Minden hordót, minden bort úgy ismer, mint a statisztikai hivatal, a művészet mögött felsejlik a precizitás. S hogy miért is dőlnek le a tabuk: itt nem érvényes a klaszszikus fehérszőlő-kékszőlő, fehérbor-vörösbor felosztás. A pincében a szőlő diktál, s ha a bor hosszan a héjon marad, a szürkebarát lehet akár konyakszínű, vagy pirosas, mint egy hígabb siller, de van szürkebarát fordítás, tízéves rozé, bikavérszerű teltséggel, elképesztően komoly, férfias zöldveltelini, fahordós, ászkos illatú chardonnay. Előszeretettel gondozza a Csizmazia Darab József által nemesített Turánt, 2002-es bikavérje pedig saját bevallása szerint is versenyló szagú, de olyan izmos is, mint egy bajnok paripa.
Folynak a borok, tekerednek a körmondatok, feléled valami rég áhított, eddig csak elképzelt idill, egyszerre Hrabal-novella, egyszerre Berecz-mese, s amikor végre búcsúzkodni kezdünk, már tudom, a sors megajándékozott minket, az ajándékot pedig meg kell osztani másokkal is. Mindaz, amit Hamvas Béla leírt a bestsellerré lett borkönyvecskéjében, ezen az éjszakán vált először megcáfolhatatlanul igazzá. Kaló Imre a mámorvallás prófétája, boraival gyógyítja a kedélybántalmakból fakadó betegségeket, élesztgeti a tetszhalott lelket.
Kint hótakaró fedi már a tájat, Szomolya aluszik. Mutatóujjával fehéren odafesti a dombra a tél a két szót: vita illuminativa. S örömmel telik meg a mi szívünk.