Huntington időszerű kritikája

Az óév utolsó napján elhunyt Samuel P. Huntington amerikai társadalomtudós, a XX. század második felének egyik legjelentősebb gondolkodója. Huntington az amerikai Harvard Egyetem tanáraként dolgozott relatív anonimitásban egészen 1993-ig, amikor a Foreign Affairs című folyóirat megjelentette ma már korszakalkotó művét, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulását. Huntington ebben a könyvben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az akkori társadalomtudósok jelentős része tévúton járt, amikor paradigmaként egy olyan modellt választottak, amely túlnyomóan szociológiai jellegénél fogva nem volt képes megfelelő módon leképezni a világ társadalmi folyamatainak bonyolult összefüggéseit. Huntington egy új modellt keresett, és arra a következtetésre jutott, hogy a jövőt – a korszak másik, kiemelkedő társadalomkutatója, Francis Fukuyama véleményével ellentétben – nem a felvilágosodás racionalizmusa fogja szabályozni, hanem sokkal inkább az egymásnak feszülő civilizációk konfliktusa és az ezen belüli ösztönök, vallási folyamatok és a törzsi lét. Kritikájának fő célpontja Fukuyama volt, aki még 1989-ben a történelem végét prognosztizálta, mert úgy vélte, a nyugati demokráciák világméretű előretörése megszünteti a történelmet, az emberi tudat ideológiai fejlődését. Huntington ezt az érvelést az „egyetlen világ” modelljeként értelmezte, amely egy olyan hamis eufóriára és harmóniára épül, amely nem jellemző az emberi természetre. Mint utóbb kiderült, neki lett igaza.
A civilizációk összecsapásának elméletében a vallás rendkívül fontos szerepet játszik. A nyugati civilizáció bármilyen egyetemes hatású is volt, érvel a szerző, csak ideológiateremtő civilizáció lehetett, mert nem teremtett fő vallási irányzatot, a kereszténység univerzális elterjedése ellenére sem. Huntington, általános megdöbbenésre, a mozlim vallást tartotta a legjelentősebbnek olyan értelemben, hogy amíg a kereszténység csak megtérés útján terjedt a világban, a mozlim vallás jelentősebb volt, mert ott nem a megtérés, hanem a reprodukció játszotta a főszerepet. Így a két egymásnak feszülő civilizáció között soha nem lehet megbékélés, legfeljebb ideiglenes fegyverszünet.
Amíg az iszlám vallás vasakarattal üldözi a deviáns társadalmi jelenségeket, addig a Nyugat erkölcsi hanyatlásba süllyed. A bűnözés és az erőszak társadalmi rangra emelése, a hagyományos családmodell felbomlása, a társadalmi tőke hanyatlása lassan felemészti a nyugati civilizációt. Huntingtonnak igaza volt abban is, hogy egy globális méretű összecsapás következik be a civilizáció és a barbárság között, aminek kimenetele kétesélyes. A kilencvenes évek eseményei, a boszniai háború, a permanens izraeli–arab konfliktus, majd a World Trade Center öszszeomlása mind őt látszik igazolni.
A Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái című, 2004-ben megjelent könyvében azonban már a társadalom létét fenyegető multikulturalizmus ellen emeli fel szavát. Az értelmiségiek, az írástudók az Egyesült Államok nemzeti identitását támadják a multikulturalizmus nevében. Ezek szerint nincs egységes amerikai kultúra; a liberális értelmiség most azon fáradozik, hogy a szubnacionális (kisebbségi) kultúrákat emelje fel a nemzeti identitás szintjére, ami a nemzeti értékek teljes megsemmisülését vonná maga után, mert ahogy Huntington írja, „a multikulturális országok hosszú távon nem életképesek”.
A szerző szavai ma is látnoki erővel hatnak. A multikulturalizmus problémája mára már világosnak tűnik. Amerikán kívül európai szinten is súlyos civilizációs problémákat okoz, hosszú távon nemzeti identitásokat számol fel és értéktelenít el. Európa megtagadott keresztény gyökerei szintúgy erről tanúskodnak. Ez egy nagyon hamis erkölcsi magatartás, amit leegyszerűsítve globalizmusnak szoktak nevezni, holott jóval több annál.

A szerző politológus