Az anyaországgal való kapcsolat a viszonyítási pont

Pataky István érzékeny idegszálakat érintett meg, amikor a gyógyulóban lévő, de teljesen be nem hegedt sebekről, ama december 5-én Feltépett magyar kapcsokról írt (Magyar Nemzet, 2009. január 20.). Ideje már egy tisztázó vitának a magyar–magyar viszonyról, arról, hogy hol és milyen helyet foglal el a határon túli magyarság saját nemzetén belül.
Akár bevalljuk, akár nem: a nemzeti kisebbségi létforma lényegileg természetellenes. „A kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik, amelyet egy reális vagy kevésbé reális remény kompenzál, a fajtestvérekkel való egyesülés reménye. A reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg, állandó kilengést jelent a hiú fantazmagóriák és a csüggedt letargia között, s tartósan elviselhetetlen” – adta meg a helyzet pontos leírását Bibó István. Az erdélyi magyarság például, amely a négyesztendei hazatérést az anyaországhoz a történelmi igazság helyreállításának tekintett, igazából lelkileg mindmáig nem heverte ki Trianon, az igazságtalannak érzett döntés megismétlődését. Politikailag integrálódott új országában, de lelkileg – még ha szórványban ez másképpen nyilvánul is meg, mint a székelyföldi tömbben – mindmáig az anyaországgal való kapcsolat jelenti a viszonyítási pontot. Az erdélyi magyarság „fantazmagorikus” kötődése az anyaországhoz magyarázza, hogy Kádárnak még azt is megbocsátotta (bár nem feledte), hogy ’56 után Marosvásárhelyen nyilvánosan is lemondott Erdélyről. Magyarország vezetőiben nem a kommunistákat, hanem az anyaország képviselőit tisztelte. Az 1956-os erdélyi magyar megmozdulásokat is alapvetően nem a rendszerellenes indulatok, mint inkább az anyanemzettel való szolidaritás motiválta, és jellemző módon a román hatalom is éppen ezeket, az anyanemzettel való együttérzés gesztusait torolta meg a legkeményebben!
És az anyaországi magyar?
Zavart. Frusztrált.
De igazából nem is tudja, miért káromkodik a szomszédjával, miért rugdossa le az öregeket a buszról, miért előz autójával a járdán, miért is nem akar gyereket, miért a kontinens egyik legpesszimistább és legindividualistább (magyarul: legönzőbb) nemzete. Fogalma sincs arról, hogy Trianon mennyire jelen van mindennapi életünkben: az elvágott vasútvonalak miatt tett kerülő útjainkban, az egy nagyvárosúvá sorvadt ország egészségtelen centralizációjában, a főváros lakótelepeire kényszerült tömegek gyökértelenségében, mindennapi enerváltságunkban és megalkuvásainkban, az idegesen elszívott cigarettákban… Trianon mindmáig meghatározza mindannyiunk sorsát, határon innen és túl.
Nemzeti szorongásunk oka nem is maga Trianon, hanem annak máig ható lelki következménye, érzete annak, hogy megtörtünk: lélekben is elfogadtuk Trianont, elidegenedtünk a határon túlra sodort nemzetrészektől. Hiszen megpróbálhatunk ugyan szándékosan megfeledkezni – magánéletünkben, iskolánkban, közéletünkben, családunkban, irodalmunkban, sajtónkban – nemzeti szétszakítottságunkról, de ezzel nemzeti hiányérzetünket nem oldjuk fel, csak letagadjuk, önmagunk előtt is. A határon túli nemzetrészektől való elidegenedésünk folytán sérül nemzeti kohéziónk, csorbul társadalmi szolidaritásérzetünk. Ha közömbös a rész, idegenné válik az egész is. Ha elidegenedünk a nemzet egy részétől, akkor óhatatlanul elidegenedünk magától az egész nemzettől, amely nem más, mint „az a különös összjáték, ami az értelme mindennek, s ami nélkül széthull minden, csorda lesz, ugar, gyarmat. Nemzet nélkül nem lehet élni. S most nincs ez az erő senkiben, amitől nemzet lesz az egész a jövőben. Rosszízű szó a nemzet, eladták, bepiszkolták. Mégis, nemzet nélkül minden értelmetlen. Olyan, mint a család. Kapzsi, buta, hazug emberek összessége a család is. De család nélkül nem jó élni. Igaz, családban sem jó élni. Mégis, mikor nincs család, valahogy nincs értelme az életnek. A nemzet sem eszményi vállalkozás. De nemzet nélkül nincs értelme az egyéni életnek” – írta Márai a Naplójában.
Mindez az elmúlt évtizedek hallgatásának következménye, akárcsak a nemzeti kérdéseink felvetését átható bűntudat. A nemzetileg frigid kádári rezsim különféle kiegyezésekkel bűntudatossá tette nemzeti hiányérzetünket. Az anyaországi magyar immár nem is annyira a saját tehetetlensége, hanem időnként fellobbanó nemzeti érzései miatt érez bűntudatot.
A szánalmasan hamis fölényérzettel románozó egyik Magyarország ingerült közönybe menekül. A másik Magyarország meg leginkább Erdélyben talált lelki menedéket. A széthulló magyar társadalom valóságából menekülve, hátizsákos túráin megmártózott a közösségi létélmény varázsában. A magyar társadalom az ’56-ot követő kiegyezésben elvesztette értékrendje vezérfonalát és önbecsülését, tudatosan korrodálták nemzeti tudatát; az erdélyi magyar a nemzeti szembenállásban megőrizte archaikus értékrendjét és vigaszt nyújtó nemzettudatát. Fölnézett az anyaországára, és a kultúrfölény önbizalom-erősítő „fantazmagóriája” kárpótolta balkáni léte nyomorúságáért (ma már ez az önbizalom is odaveszett). Mint a történelemben megannyiszor, Erdély őrizte a nemzetet. Ennek nosztalgiájával fogadta be a másik Magyarország a 80-as évek végén az erdélyi menekülteket. A nemzeti „közös ihlet” (József Attila) átmenekítését remélte tőle (és persze éppen ettől, a nemzettudat épülésétől tartott igazán az egyik Magyarország).
A ’89-es fordulatokat követő fantazmagóriánk volt a nemzetnek az európai határok nélküliségben helyreálló lelki-kulturális egysége, a nemzetrészek már korábban, ellenszélben, bátortalanul megindult természetes szervesülése. Ha nem lettek volna, kik önös érdekből éppen az egyik Magyarország bűntudatát használták ki!
December 5-én az egyik Magyarország – mellőzve, hogy az erdélyi magyar valójában nem magában a kék útlevélben, hanem „örömét sokkal inkább abban lelné, hogy lelki hazája őrá is gondol, hogy az őszinte szeretet nem oly sértően egyoldalú” (Pataky István, Napi Magyarország, 1998. május 5.) – a közönyével tüntetett és mondott ítéletet. Leginkább saját maga fölött. A másik Magyarország pedig azóta is igyekszik visszavarrni a sebeket.
Erdély pedig december 5-e óta a svájciasodás jeleit mutatja. Nem abban az értelemben, hogy mindenki bankárrá vált vagy kantonokba szerveződött. Hanem inkább abban, hogy megkezdődött a lelki leválás az anyanemzetről. Ma már újból kiszolgálják a magyarországiakat a székelyföldi vendéglőkben, de immár nem a szegény rokon alázatával, hanem az egyenlő partner öntudatával. Az erdélyi magyar ráébredt arra, hogy nem várhat el mindent Budapesttől, megerősödött dacos hite saját erejében. A kedvező romániai gazdasági konjunktúra, amelyből óhatatlanul a magyarok is részesülnek, a közhangulat javulása, a frusztrációk csillapodása erősítik a székelyföldi magyarság önbizalmát. (A világválság társadalmi-politikai következményei, a nemzeti frusztrációk újbóli megerősödésének veszélyei e téren még nem láthatók előre.)
Ám december 5-e tragikus következménye a belső meghasonlottság elmélyülése is. A bibói letargia jele az is, hogy a felülkerekedő üzleti szempontok alapján az erdélyi magyar – a nemzeti közönyre dacos válaszul – immár szinte megkönynyebbülten adja el házát és földjét a Székelyföldet az ortodox egyház kamatmentes kölcsöneivel felvásárló románoknak; hogy üzleti vállalkozásaihoz román partnert keres, hogy a székely fiatalok ma tömegével keresik boldogulásuk – a tanulás, a munka – lehetőségét Bukarestben. Székelyföldön sok helyen, az árusok bódéiban egymás mellett látható a merített papírra írt, Trianon revíziójáért a nagyhatalmakhoz fohászkodó ima, meg a székely hagyományokat megtestesítő korondi tányéron a házi áldás szövege – románul. Vajon melyiket tüntetik el majd előbb a polcról?
Vajon van-e vesztenivalója az anyaországi magyarságnak? Miért is foglalkoztatná a körúti taxist, bolti eladót vagy banki tisztviselőt ma, annyi év után Trianon? Napi bajai közt miért venné magára a határon túli magyarság gondját? Miért is gondolkodna azon, hogy a katasztrofális demográfiai mutatókon, ha már önerőből nem képes rá, a keleti betelepülők helyett miért is ne a határon túli magyarjaink befogadásával javítson?
Akár önös érdekből! De hát hogyan lehetne megértetni az anyaországival, hogy a határon túli magyarsággal való azonosulása nem csupán szimbolikus jelentőségű: megszilárduló nemzeti szolidaritásérzete és ebből fakadó lelki immunitása meg ép nemzettudata saját mindennapjaiban is támaszt, erőt jelenthet. Hiánya pedig gyengeséget, kiszolgáltatottságot. Az anyaországi sokaság észre sem veszi, hogy eltaszítva magától a határon túli magyarságot, igazi nemzetté válásának lehetőségétől fosztja meg magát: az aluljárók „románjait” gúnyolva, saját hazája gyarmati státusát erősíti meg. Az európai határok nélküliségben ép nemzettudat nélkül „elveszünk, mert elvesztettük magunkat” (Ady, Szétszóratás előtt).

A szerző újságíró, a bukaresti Magyar Kulturális Intézet volt igazgatója