Lábod román kori temetőkápolnája

Dél-Somogy erdős vidékén, Nagyatádtól nyolc kilométerre keletre, a 68-as számú barcsi főút mentén található Lábod. A kétezer lakosú község 1231 óta ismert, egy akkor kelt iratban a láb szóból képzett „Labod” néven szerepel. A Tibold nemzetség ősi birtokán abban az esztendőben Bodor három fia – Tamás, Tibold és az ifjabb Bodor – osztozkodott. 1327-ben Károly Róbert király László fiának jegyajándékai között szerepelt Lábod a segesdi királynéi uradalomhoz tartozó faluként; 1395-ben már két egymás melletti helységet is neveztek e néven. 1416-ban a nagy hírű Marczaliak voltak a kegyurai a mezővárosi rangra emelkedett településnek, két évre rá Szent Lukács evangélista tiszteletére szentelt templomát említette egy adománylevél. Az 1474-ben kelt örökösödési szerződés folytán 1495-től a Báthoriaké lett Lábod, tőlük a Nádasdy családra szállt a birtok (1598-ban). Az újkorban a Széchenyi família volt a község földesura, egészen 1945-ig.
Az 1554. évi, városrészenként összeírt török adólajstrom összesen 25, az 1566-os jegyzék 60, az 1571-ben kelt lista már 96 házat írt össze Lábodon – mintha a megszállás konjunktúrával járt volna együtt. Középkori építmény mégsem élte túl a hódoltság korát; a Szent Lukács-plébániát 1720-ban barokk stílusban építették újjá. A mezővárost hét-nyolc kisebb falu fogta körül, nevüket ma is őrzik a település határrészei. Felsőerzsébetpuszta táján erődítmény állt a középkorban, amelyet 1406-ban a Péc nembeli Berzencei Lóránt fia, György kapott adományul Zsigmond királytól.
Lábod déli szélén, a Rinya folyócska jobb partján, hársak és gesztenyefák övezte öreg temető helyén feküdt a középkori Hosszúfalu. Ennek egyháza volt a ma is meglévő kápolna. 1976-ig barokk kori temetőkápolnaként tartotta számon az országos műemlékjegyzék, egyre romló állapota miatt került sor az épület renoválására, az azt megelőző régészeti vizsgálat tárta fel középkori mivoltát. Hosszúfalu – Huzyufalw – parókiája szerepelt az 1332 és 1337 közötti tizedjegyzékben, Bedur (Bodor?) nevű papja 1333-ban egy garas pápai adót fizetett. 1369-ben és 1410-ben adománylevelekben olvasható a falu neve, majd magyar és török adólistákon írták össze Hosszúfalu népét. 1660-ban puszta hely volt, amelyet 1713-tól református magyarokkal telepítettek újra. Maróczky Erzsébet 1976-tól felügyelte a templom régészeti feltárását, 1979-ben közölt beszámolójából követhető nyomon a templom építéstörténete. E szerint az 1200-as évek második felében már állt a téglából készült, keletelt tengelyű, torony nélküli épület, amelynek nyolc méter hosszú, öt méter széles hajójához a nyolcszög három oldalával záródó szentély kapcsolódott. A hajót sík mennyezet fedte, az apszis külső sarokpilléreinek hiánya szintén arra vall, hogy nem volt boltozva – ámbár a diadalív középkori mivolta nem zárja ki egyszerű, román stílusú fiókos dongaboltozatát. A hajó nyugati végében megmaradtak a kegyúri karzat tartógerendájának fészkei, a bejárat szintén a nyugati oromfalon nyílik az épületbe. A templomhoz sem a középkorban, sem később nem építettek sekrestyét; a hódoltság kései szakaszában a reformátusok tartottak benne istentiszteletet helyi prédikátor vezetésével. 1729-ben Acsády Ádám veszprémi püspök visszavette, s a nagyatádi ferences plébánia gondjaira bízta az egyházat, amelyet 1749-ben a Hunyadi család költségén renováltak barokk stílusban, és a Hétfájdalmú Szűz tiszteletére szenteltek újra. A XVIII. században Dél-Somogy leghíresebb búcsújáró helye volt a hosszúfalui templom, a ladiszlaita (fekete csuhás) franciskánus barátok vezetésével zarándokoltak a hívek a főoltár rokokó stílusú pietás kegyképéhez.
Súlyos kárt okozó belövéseket kapott 1945-ben a lábodi temetőkápolna, amelyek – szakszerű javítás híján – három évtizedig rontották az épület állagát. Az 1978-ra befejeződött műemléki helyreállítás eredményeként – az építész asszony szavaival – „Somogy megye visszanyerte egyik elfelejtett középkori objektumát”.