Los bandidos

Venezuela politikai élete kísértetiesen hasonlít a hazaihoz. A holnapi referendumon az igenre szavazók, vagyis a szocialista Chávez hívei és a nempártiak ugyanazon intenzitással utálják egymást, mint Gyurcsány támogatói
és az őt már látni sem bírók.

Még a schengeni határrendszer bevezetése előtt történt a Ferihegyi repülőtéren. (Ez az a reptér, ahol Marosvásárhelyet nem is magyarul, hanem a kommunista időkben használt helyesírással Tîrgu Muresként és nem Târgu Muresként tüntetik fel a járatindulást jelző elektronikus táblákon.)
A határőr az előttem sorra került utasnak a szokásosnál hosszabb ideig forgatta az útlevelét, majd az ember távozta után odaszólt kolléganőjének: „Én még nem láttam két olyan országot, mint ez a Venezuela meg Bolívia, amelyiknek egy útlevele van.” Máig nem tudom, hogy ez vicc volt-e, de hármunk közül csak nekem lett jókedvem.
A Venezuelai Bolivári Köztársaság nem két, hanem egyetlen ország. Területe tízszer akkora, mint hazánké. Huszonhatmillióan lakják, hatalmas olajkincse van, élén a tíz éve kormányzó és eddig tizenöt alkalommal a választói elé állt Hugo Chávez Frías elnökkel.
Az országban holnap ismét népszavazást tartanak arról, hogy az elnököt, a tartományi kormányzókat, valamint a polgármestereket ne csak két, hanem bárhány alkalommal újraválaszthassák.
De mielőtt belelendülnénk, egy figyelmeztetés.
Ez a beszámoló vélhetőleg sem Chávez hazai ellenfeleinek, sem a benne harmadik utat keresőknek nem fog tetszeni. A „neokonoknak” például azért nem, mert kritikus, ezért nem illeszkedik abba az általuk terjesztett egyik kedvenc hazugságukba, hogy e lap „chávezista”. De nem fog tetszeni Chávez itthoni kritikátlan csodálóinak sem. Pontosan ugyanazért, amiért a neokonoknak. Vagyis mert kritikus. Arról nem is szólva, hogy azoknak sem, akik klasszikus útleírást szeretnének olvasni.

Egy osztrák utazási iroda két személyre két hétre 3280 euróért hirdetett „all inclusive” (szállás, teljes ellátás) utazást a venezuelai Isla de Margaritára repülőúttal együtt.
Velünk együtt hat magyar pár indult a mintegy négyszázezres lakosú szigetre: tízen Magyarországról, ketten a Vajdaságból. A Schwechati repülőtér parkolójában a csapat autóin kívül nagyon sok magyar rendszámú kocsi állt. Ironikus „beszólás” a Gyurcsány-kormánynak: ez is vívmány, ugye?
A frankfurti átszállás és a mintegy másfél órás grenadai várakozás után nem igazán pihenten vettük át szállodaszobánkat, amelyben nem működött a légkondicionáló és a vécé.
Aleksz, a londiner arca felderült, és ultrakészségessé vált, amikor megtudta, hogy nagyon helyesnek tartom Chávez politikáját, amellyel nemzeti tulajdonba vette a kőolaj-kitermelést. Ezt a szobakulcscserénél a recepcióspult mögött álló apró termetű, szemüveges hölgynek már el is újságolta, aki kertelés nélkül azt mondta nekem jó hangosan: „Utálom Chávezt!”
Demokráciából és a szabadság légköréből 1:0 Chávez javára a Nyugat által éppen most húszmilliárd euróval megsegített Gyurcsánnyal szemben, gondoltam, mert a budapesti Hiltonban egy hangos „utálom Gyurcsányt!” kiáltás nem feltétlenül szolgálná az alkalmazott munkaviszonyának megerősítését.
Az ország partjainak közvetlen közelében fekvő sziget karib-tengeri mércével mérve nem pályázhat előkelő helyezésre. Pálmafák csak ott vannak, ahol a szállodások ültetnek, és a tengerparton hiába keressük azt a lisztfehér homokot átlátszó türkiz tengerrel, amit akár Jamaica híres Negril Beachén vagy a Nagy-Kajmán-szigeten lévő „Hétmérföldes” partszakaszon találunk – hogy csak a leglátványosabbakat említsük. Aki viszont tényleg karib-tengeri idillre vágyik, annak érdemes elrepülnie az Isla de Margaritától mintegy másfél órányi repüléssel elérhető Los Roques-szigetekre: 240 szigete védett nemzeti park, és nyitott az egyéni turizmus előtt.
Ami a venezuelai konyhát illeti, arról talán a legjobb hallgatni. Ami lesújtó egy olyan kontinensen, amelyen Mexikó, Kolumbia, Brazília, de még Argentína is az ízek igazi gazdagságát kínálja. A „nemzeti” étel az arepa, mely egyfajta töltött lángos. A „teljes ellátottak”, vagyis a szálloda foglyai előtt két lehetőség kínálkozott (beleértve azt az ötvenhat kanadai magyart is, aki csoporttal érkezett Ontario tartományból): vagy megadják magukat a német szállodavendégek elképzelt kívánságának megfelelően egyenízűre alakított ételeknek, vagy kimerészkednek, és megkockáztatják a homoktól nem teljesen megtisztított tenger gyümölcseiből készült tálat vagy a tényleg jó és friss halat.
Venezuelában néven nevezhető népművészet sem létezik, csak kacat. Aminek nyilván az az oka, hogy míg Mexikóban a maják és aztékok, Peruban az inkák teremtettek csodálatos kultúrát, addig Venezuela területén csupán kis indián törzsek éltek. Igaz, belőlük is kiirtottak vagy egymilliót a spanyol hódítók.
Az árakról nehéz mit írni. Aki hivatalosan vált eurót, az háromért kap egy bolivárt, aki nem – és nem hivatalosan a szállodai személyzet is kiegészíti szűkös fizetését pénzváltói munkával –, az majdnem a dupláját is megkaphatja érte.
Venezuela politikai élete kísértetiesen hasonlít a hazaihoz.
A holnapi referendumon az igenre szavazók, vagyis a szocialista Chávez hívei és a nempártiak ugyanazon intenzitással utálják egymást, mint Gyurcsány támogatói és az őt már látni sem bírók. De – némi ellentétben Magyarországgal – mindenki szabadon hirdeti véleményét, hatalmas fehér betűkkel mázolva a kocsik hátsó ablakára akár a „Sí”-t, akár a „No es nó”-t („A nem az nem”), nem tartva attól, hogy kocsijának ablakát betörik.
Ám a párhuzamok nem érnek itt véget. Igaz, a médiát illetően a helyzet épp fordított – bár működését tekintve ugyanaz: szinte teljes mértékben az ellenzék kezében van, kivéve – és ez is nagy különbség – az állami televíziót, amely azonban ügyetlenül propagandisztikus, szemben az RTL Klub és a Tv 2 funkcióját betöltő Globovisionnal, amely igen dörzsölten adja azt, ami „a népnek köll”. Az írott sajtó is lényegében ellenzéki kézen van, és az ott írt cikkek hangneme, az alkalmazott trükkök hátborzongatóan ismerősek – úgy a két vezető országos lapban, az El Universalban és az El Nacionalban, mint a liberális tartományi lapokban és persze az elektronikus médiában.
A külföldi sajtó, akár rólunk, torz képet fest az országról. Sőt a legdurvább hazugságoktól sem riad viszsza. Most a venezuelai referendumot úgy állítja be – természetesen a venezuelai balliberális sajtó nyomán –, mint amelynek célja Chávez „életre szóló” megválasztása.
Azért Chávezéket sem ejtették a fejük tetejére! A kormány a napilapokban teljes oldalas hirdetésként jelentette meg – kommentár nélkül, spanyol fordításban – a New York Times október végén napvilágot látott szerkesztőségi állásfoglalását arról, hogy milyen fontos New York szövetségi állam alkotmányának módosítása, amely révén Michael R. Bloomberg jelenlegi polgármester nem csak kétszer tölthetné be posztját. A vezércikk higgadt részletességgel sorolta mellette az észérveket. Nagyokat nevethettek a caracasi elnöki palotában.
Egyébként miért éppen Chávez esetében nem demokratikus, ha a nép őt háromszor, netán négyszer is megválaszthatja? Mikor szisszent fel a nyugati sajtó, amiért a szintén végrehajtói hatalmat gyakorló Gyurcsányt a nép akárhányszor megválaszthatja? És vajon nem volt igaza Rafael Correának, Ecuador elnökének, aki február 2-án, a Chávez hatalomra kerülésének tizedik évfordulójára elrendelt ünnepen a venezuelai közszolgálati televíziónak adott interjújában azt kérdezte: nem hangzik kissé disszonánsan, ha olyan országok sajtója bírálja a többszöri megválasztás lehetőségét, amelyeknek élén senki által meg nem választott király áll?
A február 2-i caracasi nagygyűlésen felszólaló Chávez, Correa, továbbá Ortega nicaraguai elnök és persze Evo Morales, a szomszédos Bolívia elnökének retorikája nem a XXI. századot, hanem a múlt század szocialista országaiban megszokott hangokat idézte. „A szocializmus győzedelmeskedni fog az imperializmus ellen”… A „forradalom” meg szinte kötőszóként szerepelt.
Néhány nappal korábban, január 28-án a kormány rendőrei a Chávez-ellenes diákokra könnygázzal támadtak. A vezető El Universal napilap első oldalán ordító cím: Az egyház szerint a diákokat túlzott erővel támadták. A cikk azzal kezdődik, hogy a venezuelai püspöki karhoz tartozó „Pastoral Universitaria” tiltakozott a könnygáz bevetése ellen, és emlékeztetett arra, hogy „a békés polgári tiltakozást az alkotmány szavatolja, valamint a Venezuela által aláírt nemzetközi szerződések tiltják a tüntetések feloszlatását gázzal”.
A beszámolót olvasó magyarok nyilván azért is elszomorodnak, mert a magyar püspöki kar 2006-ban elmulasztotta azt a bátor kiállást, amelyet most a 96 százalékban katolikus Venezuela egyháza nem.
A venezuelai egyház Chávez előtt egyébként éppen úgy a korábbi hatalmat gyakorlókat védte, mint nálunk az egyházi hierarchia – a legnagyobb tisztelet a kevés kivételnek – a kommunista elnyomás idején. A 2007-ben elhunyt Rosario Castillo bíboros gyakran nyilatkozott az elektronikus és az írott sajtónak, és minden alkalommal elmondta, hogy Chávez „paranoid diktátor”. Kár, hogy e tekintetben nem beszélhetünk itt is párhuzamról országaink között. Ugyanakkor Jesús Gazo jezsuita atya, Chávez elnök lelkiatyja kijelentette: „Elszomorít, hogy a hivatalos egyházat az ország kisebbsége becsapja – az a része, amely a jobboldallal és az uralkodó gazdasági csoportokkal azonosul.”
Amikor már-már azt hittük, egy lélekkel nem találkozunk, aki ne lenne égő híve vagy ádáz ellensége Cháveznek, jó szerencsénk az ország belsejében fekvő, belgiumnyi méretű Canaima Nemzeti Parkban összehozott bennünket egy fiatal indiánnal. A leírhatatlan szépségű nemzeti parkban található egyébként a világ legnagyobb esésű zuhataga, az Angyal-vízesés. A diplomás idegenvezető egyszerűen, tömören és világos beszélt.
Megtudtuk, Venezuelában a gazdaság tizenkét család kezében van. Egészen Chávez hatalomra kerüléséig „mutyiztak” a mindenkori elnökkel. De Chávez erre nem volt hajlandó, és a beszedett pénzt a szegényekre akarta költeni. Miután a „hallgatólagos egyezséget” felrúgta, az oligarchák gazdasági háborút indítottak az elnök ellen, amire rámegy az ország. A középosztály felszívódott: vagy a felső osztályba kerültek, vagy elszegényedtek. Korábban a szegények és a nyomorgók milliói egyöntetűen támogatták Chávezt, akinek igen sok projektje – beleértve az ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást – arra irányult, hogy ezeken az embereken segítsen. Csakhogy az ország roppant korrupt, így a projektekre kiadott pénz nagy része nem hoz eredményt. Az idegenvezető elmondta, hogy ezerlakosú falujában Chávez harminc összkomfortos házat akart építeni az ott lakóknak. A tervek szerint az épületeket széles sávú internettel is ellátták volna. A kivitelezők azonban a pénzzel együtt eltűntek a házak befejezése előtt.
Február 2-án Chávez a Canaima-építkezést is felsorolta eredményként. A faluban az indiánok tomboltak a beszéd hallatán. Holnap ők is nemmel szavaznak majd.
Az országon az sem segít, hogy a kőolaj ára az elmúlt hónapokban zuhant. Riasztóan nő a bűnözés: már a kolumbiai vagy a guatemalai szintet is elérte. A szállodák strandját fegyveres őrök vigyázzák. A közbiztonság – ismét egy párhuzam Magyarországgal – első számú politikai üggyé vált. A házakon is rácsok. „Los bandidos”, a banditák miatt, mondják. Kívül tehát banditák. És a szupergazdag házak rácsai mögött kik élnek? Netán – többek között – banditák? Ehhez nyilván a venezuelai elnöknek és az ország népének is lenne egy-két szava.
Ha Chávez nyer a holnapi népszavazáson, de a rácsok mögött rejtőzködő banditák között nem csap rendet, hiába a lehetőség – nem választják újra.