Felkelők

Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában ma délelőtt tizenegy órakor – az idén második alkalommal – adják át a polgárok szavazatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjat. A kitüntetettek: Nyisztor Ilona csángó népi énekes, a Supka Géza által alapított ünnepi könyvhét, Szabó Lőrinc költészete, Csontváry Kosztka Tivadar művészete, Miskolczy Dezső neuropatológia-professzor tevékenysége, valamint Dunapataj 1919-es hőseinek vértanúsága.

Itt először nyolc elítélttel küldtek ki, akik közül hetet felakasztottam, míg a nyolcadik megszaladt, és a vöröskatonák agyonlőtték. Majd később újból négy embert adtak a kezembe, akiket szintén én akasztottam fel, a többiről nem tudok… Éljen a proletárdiktatúra! – Kerekes Árpád 1919. decemberi keltezésű levelében így emlékezett vissza a Dunapatajon fél évvel korábban történtekre. A fővárostól százhárom kilométerre levő település történelmének legsötétebb napja 1919. június 23.: hatvanhárom polgártársukat végezték ki Szamuely Tibor utasítására, mert a kukoricaföldeken rájuk váró munkát meg a közelgő aratást előbbre valónak tartották, mint a kommunisták mozgósítási parancsát. A jövőt óvták, lőfegyverek nélkül, ásóval, kapával, kaszával a kezükben, ezért küldték őket a halálba annak a politikai hatalomnak a képviselői, akik fennhangon hirdették: „A terror a mi kormányzatunk fegyvere.” A vörösterror dunapataji áldozatai közül tizenhat éves volt a legfiatalabb, nyolcvannyolc éves a legöregebb. Papp Mihály a lovát itatta, amikor a Lenin-fiúk rátaláltak, az állat mellől vitték akasztani. Faddi János a szőlőjében üldögélt. Siroki Richárd, süket lévén, a kérdésükre nem felelt, agyonlőtték.
A Duna menti település, amelyet már 1145-ben oklevelek említenek (arról pedig, hogy jóval korábban is tehetős és jól szervezett társadalmak lakták e vidéket, az 1859-ben napvilágra került bödpusztai arany ékszerek tanúskodnak), mindig is szorgalmáról, keresztény erkölcséről, család- és hazaszeretetéről volt nevezetes. Tisztelte II. Rákóczi Ferencet; Rákóczi fája arra emlékezteti az embereket ma is, hogy a fejedelem egyszer megszállt Pataj határában. Kossuth Lajosnak nagyrabecsülésük jeléül 1894-ben, Magyarországon másodikként állítottak szobrot Dunapataj közelében. Az 1919-es Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság „nagyjai” közül nem volt kit tisztelniük a mezőváros lakosainak, a községükbe érkezett vöröshatósággal szemben a gondjaikra bízott életeket és értékeket kellett védelmezni. Felkelésük olyan hirtelen bontakozott ki, mint az ’56-os forradalom. A szemtanúk, Imri János fafaragó és Váradi István jegyző leírása szerint minden a sorozás elleni tiltakozással kezdődött. Most akarnak elvinni bennünket, amikor a kukoricával ennyire hátra vagyunk, és mindjárt kezdődik az aratás? – háborogtak 1919. június 18-án a patajiak, és a vörösőrséget testületileg szétzavarták, a direktóriumot feloszlatták. A pataji példa nyomán a környező települések némelyikén maga a testület szorgalmazta, hogy az irányítása alatt álló falu csatlakozzék a felkelőkhöz. Nem kellett kétszer mondani, 1919 nyarán a vidéki Magyarország népe a Duna mentén, de másutt is a maga elhatározásából akarta a színről lesöpörni a kommunistákat és a velük szövetségre lépő szocialistákat. Vérontás nélkül, fegyvertelenül. Június 19-én az ordasi és géderi tüzéreket hatástalanították a dunapataji felkelők, 21-én maga a géderi vörösőrség jelezte, nem bánnák, ha az ágyúikat lovaikkal elvontatnák Patajra. A közeli Hartáról 22-én kergették el a gépfegyverekkel védekező, mintegy százötven főnyi vörössereget. Másnap azonban – egyes források szerint a főváros védelmére rendelt IV. hadtest bevetésével – visszavágott a hatalom, és a Dunapataj elleni általános támadást a nagyobbrészt botokkal felfegyverzett helyi sereg nem tudta megállítani. Aki tehette, a szerbek által megszállt területek irányába futott, és az ellenséges csapatok gondoskodtak róla, hogy a magyarok elől menekülő magyarok sértetlenül jussanak el Szegedig. Az a pár ember, aki ki tudta kerülni Szamuely Tibor terrorista különítményeit, a nemzeti hadsereg első katonája lett. Azokat viszont, akik otthon rekedtek, vagy eszükbe sem jutott, hogy menekülniük kellene, kihallgatás nélkül akasztották fel a református paplak melletti gesztenyefára, vagy mint kóbor kutyát lőtték le. A közös sírba szórt, mésszel leöntött halottakat hozzátartozóiknak siratni sem volt szabad.
Öt évvel e véres június 23. után – „Istenért, hazáért, a család és tulajdon szentségéért” felirattal – emlékművet állított Dunapataj népe a különös kegyetlenséggel meggyilkolt hatvanhárom ártatlan ember tiszteletére. Harmincegy esztendő múltán, 1955-ben felsőbb utasításra – „fasiszta feliratára” hivatkozva – verették szét az emlékművet, és csak évtizedekkel később, 1994-ben emelhettek újat – az eredeti pontos mását – a patajiak. A címeres kőre felvésték valamennyi áldozat nevét: Balla Lajos, Bán János, Bán S. Imre, Bán Sándor I., Bán Sándor II., Bereczk Sándor, Biácsi Sámuel, Biró Sándor, Bogárdi Sándor, Csizmadia József, Dudás Antal, Dudás József, Dutka Sándor, Elkán Lajos, Faddi János, Faragó J. István, Farkas Sándor, Fileró Miklós, Gábori István, Graz Vilmos, Gyöngyösi János, Herczeg József, Herold Sándor, Horváth Mihály, Iván Gergely, Kákony Imre, Kálus István, Keserű István, Kincses József, Klein Vilmos, Koller István, Máté Gábor, Nagy Gyula, Nagy István, Nagy Lajos, Papp István, Papp Mihály, Polacsek Mihály, Sándor Ernő, Sárközi Kálmán, Sas Lajos, Siroki Richárd, Szrajsz József, Sulyok József, Szél Gy. Sándor, Takács István, Tesenyi István, Tóth András, Tüszkő Kálmán, Váczi Sándor, Vajda G. István, Vas Imre, Vendég József, Vitáris János, Kugelmann Péter és négy ismeretlen. A kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én rájuk hivatkozva mondta a köztársasági elnök, Sólyom László, hogy „be kell fogadni a nemzet emlékezetébe azokat az áldozatokat is, akiknek a kommunizmus legkorábbi megjelenése mutatta meg az arcát”. Talán e befogadási szertartás első mozzanata a posztumusz Magyar Örökség kitüntető cím is.