A mítoszok nem önmaguktól születnek. Kell hozzájuk egy cselekedet, és kell azoknak a hite abban a cselekedetben, akik ugyanúgy cselekednének. Az ország, amelyben éltünk, nemcsak a krumplis tészta és a Trabant országa volt, hanem a hité és az emlékezésé is
Életünkben vannak mitikus napok. 1958. június 16. mitikus nap a magyaroknak. Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című, 1986-ban megjelent könyvének első mondata így hangzik: „Június 16-án hétköznap – amely napra a császári dekrétum elrendelte a kivégzést – délelőtt félelme csillapult, mert vagy hat héten át senki sem halt meg.” Nagy Imréről persze egy szó sem volt Esterházynál, de ki ne gondolt volna a mártír miniszterelnök halálára, aki ezt a dátumot s mellette a „kivégzés” szót nyomtatásban látta? Három év sem telik el, s a rejtjeles beszéd már nem kell senkinek sem. A Hősök terén a legfiatalabb szónok fogalmaz a legnyíltabban. Megjelenik egy új nemzedék, mely elmondhatja magáról: „Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj.” Mitikus nappá lett a harmincegy évvel későbbi június 16. is, az újratemetés napja. Vége lett a diktatúrának, az emlékezés illegalitásának, és elkezdődött valami új, amiről még nem tudtuk, hogy ez lesz a „másképpen rossz”.
Egy német–magyar összefogással létrejött konferencia ezt a mitikus napot, 1989. június 16-át választotta fókusznak. Erre a napra emlékezett történész és politikus, szemtanú és újságíró. Andreas Oplatka lapját, a svájci Neue Züricher Zeitungot tudósította. Állt a tömegben, s egy Orbán Viktor nevű ifjú jogász gyújtóhangú beszéde közben megkérte barátját, kapcsolja be a tranzisztoros rádióját. „Ezt még közvetítik?” „Igen.” „Akkor most itt véget ért a pártállam.”
A fiatal jogász, aki kiküldte az oroszokat, azt mondta: „A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz, vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.” Letelt a húsz év. S hol van a bizalmunk a jobb világban? Hol vannak a reményeink? Merre jár a hitünk a rendszerváltoztatásban? Az is a hatodik koporsóban? „Ma annak a temetésnek a hatodik, az üres koporsója vonja magára tekintetünket. A mulasztások, az adósságok, mellyel az úgynevezett rendszerváltoztatás adósa a népnek, amivel adósai vagyunk egymásnak” – mondta a konferencián Balog Zoltán. Rezignáltságunk, elfáradásunk okát Kövér László így fogalmazta meg: „az elmúlt húsz évet nem azok nyerték meg, akik 1989. június 16-án egy napra győztek”, hiába igaz, hogy „a hatodik koporsóban a Kádár-rendszer is ott feküdt, bár az elvtársak szerették volna, ha csak a múlt bűnei kerülnek oda”. S ezen még az sem változtat, hogy „ha száznyolcvan ügynök volt is az ünneplők között, az a nap akkor lelki felszabadulást jelentett” (Elek István).
Hans Kaisert, Thüringia volt Európa-ügyi miniszterét, a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi irodájának vezetőjét megkérdezte egy újságíró, miért szerveztek a magyarokkal közös konferenciát erről a napról, miért érdekes számukra 1989. június 16.? (El tudunk képzelni olyan lengyel értelmiségit, aki egy magyar újság többoldalas Szolidaritás-mellékletét látva megkérdezi, miért érdekes nekünk ez a lengyel ügy?)
1989. június 16-ának még egy tanulsága van. Egyetlen ünnep sem mindenkinek ünnep. Egyetlen katarzis sem mindenkinek katarzis. „Húsz évvel ezelőtt szerettük volna azt hinni, hogy egy egész ország, a nemzet egésze ott áll Nagy Imre és mártírtársai ravatalánál” (Balog Zoltán). Ma már tudjuk, nem állt ott a nemzet egésze. (Sokan voltunk, de nem elegen.) 1958. június 16-án hajnalban kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklós és Szilágyi Józsefet. Nem sokkal éjfél után is többen voltak, akik aludtak, mint akik fülüket a néprádióra tapasztva, szívükben jeges rémülettel figyelték a híreket a Nagy Imre-perben hozott halálos ítéletekről.
Az újratemetéskor koporsóik mellett ott volt Losonczy Gézáé is. Hogy miként halt meg, arról először az írószövetségben hallottam, a 80-as évek elején. A Lezsák Sándor szervezte, ’56-ra emlékező sorozat egyik estjén fölállt egy férfi, és rohamszerűen, felindultságát nem is palástolva, szavakat öklendezve elmondta, Losonczyt hogyan ölték meg a börtönben: éhségsztrájkot folytatott, mesterségesen táplálták, és eközben szándékosan megfullasztották. Nagy lett a csönd a Bajza utcai teremben. (A férfit Kasánszky Zsombornak hívták, serdülőként élte át ’56-ot, s 1960-ban egy társaival közösen elrejtett rozsdás pisztoly meg egy Dunába dobott vörös zászló miatt perbe fogták. Első fokon tíz évet kapott.) Abban a nagy csöndben megszólalt Csoóri, és próbálta higgadtságra inteni Kasánszkyt. Megvallom, Csoóri közbelépése – bár diplomatikus volt, meg akarta óvni a betiltástól Lezsák előadásait – engem akkor nagyon zavart. Pedig neki volt igaza, mert Nagy Gáspárnak másnap igazoló jelentést kellett írnia az MSZMP agitprop osztályának. Talán éppen Lendvai Ildikónak.
Néhány bejegyzés 1984-es naplómból:
Október 23. N.[agy Gáspár]-t a Nagy Imré-s verséért fölhívta Agárdi [Péter] a pártközpontból. „Ezt nem vártam tőled, Gáspár!” És ő csak barátilag. De hogy tehetett ilyet N.? (Kiss F.[erenc] azt mondta, „nem olyan jó a vers, és túl nagy a kockázat”.) N. megvárt munka után, gyalog jöttünk néhány megállót. „Ne haragudj, hogy megsétáltattalak, de jólesett elmondanom” [a pártközponti látogatást].
Október 30. „Te tudtad, hogy ez a vers megjelenik?” – kérdezte Sz., és én egy pillanatra nagyon rosszul éreztem magam. „Nekem megmutatta a Gazsi” – mondtam. Hirtelen úgy éreztem, Sz. engem felelőssé tett magában. „Nekem nem lett volna jogom, hogy értesítsem Monostorit, miről szól ez a vers.” „Hát persze” – mondta Sz. szórakozottan. „Bár gondoltam rá, hogy értesítem az Új Forrást, mert féltettem őt.” „A Monostorit?” „Nem, a Gazsit.”
November 2. N.[agy Gáspár] nyakán a kés: Knopp [András] ki akarja tenni az állásából, és a[z Író]szövetségből is, ehhez persze nincs joga. Fekete [Gyula] és Fodor [András] védik, főleg persze Fekete. Jutalmát elvonták, Jovánovics [Miklós] szerint N. azt akarja, hogy Kádárt akasszák föl Nagy Imre gyilkosaként. N. nincsen romokban, bár túl élénk, túl jókedvű. „Testvérem”-nek szólított ma, kétszer is.
November 5. N. elveszettnek tűnik a vidámsága mögött.
November 24. Az Alföld egész szerkesztősége felajánlotta, hogy Gazsinak összedobják a fizetését, ha le kell mondania. „Amíg egy falat kenyerünk van, neki is lesz!” Nekem a lelkemre kötötték, vigyázzak rá, nehogy kiboruljon. Nagyon szeretik. Boldoggá tett, hogy így szeretik.
November 30. N. mutatott egy verset tegnap, minden sora azzal kezdődött, hogy „gyanútlanul”. Krisztus születéséről szólt. (Várta, hogy elkérjem szokás szerint a kéziratot, de nem kértem el.) Karácsonyi elár/v/ulás a címe, N. magyarázta, hogy hiszen minden elárulás elárvulás is, mert az elárult is meg az áruló is egyedül marad.
Sárgult lapok egy spirálfüzetben. Hogy előkeressem, arra talán a történész (Modor Ádám) tárgyszerű előadása bátorított. Neveket, dátumokat, csoportokat sorolt. Titokban szervezkedőket, hűséges szívű emlékezőket.
Mert a mítoszok nem önmaguktól születnek. Kell hozzájuk egy cselekedet, és kell azoknak a hite abban a cselekedetben, akik ugyanúgy cselekednének. Az ország, amelyben éltünk, nemcsak a krumplis tészta és a Trabant országa volt, hanem a hité és az emlékezésé is. S az életünk nemcsak hazugságokból és a hazudozás elviseléséből állt, hanem az olyan pillanatokból is, amikor „testvérem”- nek tudtuk nevezni a másikat.
