Semih Kaplanoglu és a török lelki tájak

Premierje idején úgy belém égett Kiarostami remeke, A cseresznye íze, hogy azóta is hallom a főhős autójának surrogó kerekeit a porban, látom szemei körül a karikákat, érzem a kiégett föld szagát és a cseresznye ízét. Semih Kaplanoglu török filmje, a Jumurta (tojás) hasonló. Eseménytelen, mackólassúságú, halk szavú, látszólag semmitmondó. Pedig milyen mélyre vezet.

Nyilván ismerik: hosszú, álmatlan éjszakákon filmek égnek az ember szemébe a Duna Televízión, idegen kultúrák különösen csillogó szilánkjai, képek, képsorok, amelyek aztán úgy megmaradnak, mint a kamaszkorban szerzett sebek: élethosszon, szexepilként. Hogy, hogy nem, ezek a filmek aztán sosem harsányak, nincs bennük csihi-puhi, csinnadratta, puskaropogás, fékcsikorgás, vannak bezzeg hosszú snittek s még hosszabb csendek, kósza szavak, amelyek úgy találnak, mint a nyíl – szívbe, halántékba, csakrákba – telibe. (Most említeném tehát a teheráni Abbas Kiarostami cannes-i Arany Pálma-díjas remekművét, A cseresznye ízét, a görög Theo Angelopulosz Az örökkévalóság meg egy nap című, szintén Arany Pálma-díjas drámáját, a tarkovszkiji – és tarri – mélységű Messzét Nuri Bilge Ceylantól, Eva Neymann tavaly Miskolcon és Pécsett is díjazott, A folyónál című, impresszionalista ukrán filmjét. De hogy a kis-ázsiai és közel-keleti kultúrkörnél maradjak, ott Az út, a többszörösen bebörtönzött kurd– török Yilmaz Güney legendás, persze hogy cannes-i arany pálmás road movie-ja).
Ezek után mindig marad valami útóérzet, íz, amelyet sosem felejt a néző. A popzenészt idézve, vonatok „kattogó zaja”, lopakodó autók, neszek, léptek, fákat tépő szelek – zajok, amelyek lázas, múltbeli képeket hívnak elő. Megmaradnak a képernyő előtt átélt néma percek, a súlyos szavak, a köznapinak, jelentéktelennek tűnő, valójában sorsdöntő dialógok. Nincs szó itt műfajról vagy stílusról, inkább csak igényről; az ember kreálta világ/környezet/társadalom naturális, s mégis lírai megfogalmazásáról. Arról, hogy nincsenek rendkívüli történetek, tehát minden történet rendkívüli. Nincsenek hősök, tehát minden közember hős. Nincs sorsszerűség, tehát minden, ami megtörtént, sorsszerűen történt úgy.
Nézem Semih Kaplanoglu szerzői török filmjét, jön vele a késő esti Duna-érzet – unalom és megrendültség. Unalom, mert ezt a lassú, eseménytelen hömpölygés előhívja az unalmat, nyilván szándékosan. Megrendültség, mert lám, a felismert eseménytelenség a lét maga. Ha popcornt rágva nézem, unalmas-modoros, ha engedek neki és meg/átélem, átjár, belém vésődik, részemmé lesz örökre.
Boldog-szomorú – dalolná Csík János, s milyen igaza lenne. A boldog-szomorúságról van szó Semih Kaplanoglu trilógiaindító drámájában, a rendező fájdalmas nosztalgiával beszél az elhagyott szülőföldről, az egymásra találás nehézségéről, az emberi önértékelésről. A nagyvárosi költő (Nejat Isler lenyűgöző alakítása) anyja halála miatt hazaautózik a távoli vidékre. Hazatérése szimbolikus, útja lelki tájakon át vezet. A Jumurta cselekményét alig zavarja dialóg: az omladozó falusi szülőházban úgy kerül közel egymáshoz a költő a hagyatékot őrző fiatal lánnyal (az igéző, világló szemű Saadet Aksoy), hogy arra Kaplanoglu csak leheletfinoman utal.
A dráma végén a költő egy juhnyáj mellett eszmél, a pásztorkutya ráveti magát, nem mozdulhat. Lemegy a nap, az éjsötétben nézi egymást ember és eb. Csodálatos kép: az állat tekintete tükör, reszketve lesi magát benne az egó – lám mivé lettél, vesd le álarcaid, hallgass az ösztöneidre, úgy mint az állat. Ne légy megalkuvó, ne légy kishitű, ne félj. Ha elrontottad, kezdd élőről. Élj.
(Jumurta – színes, feliratos, török–görög filmdráma, 97 perc, 2007. Rendezte Semih Kaplanoglu. Forgalmazza a Mozinet.)