Akcióterv és adakozás. A www.toasoelod.com oldal üzemeltetői akciótervet készítettek a bolíviai San Pedro börtönben raboskodó magyar fiú kiszabadítására. Céljuk százezer aláírt kegyelmi kérelmet eljuttatni Evo Morales bolíviai államelnöknek, akinek joga és lehetősége van arra, hogy Tóásó Elődöt hazaengedje. A spanyol nyelvű kérelem letölthető az oldalról, ezt kell a támogatónak kinyomtatnia, aláírnia és egy borítékban elküldenie akár a magyarországi szervezőknek, akár – postai úton – személyesen a bolíviai elnöknek. Az oldalon egyébként részleteket is olvashatunk a fiú börtönnaplójából, és arra is lehetőség van, hogy a családot támogassuk a tizenötezer dolláros ügyvédi díj kifizetésében. Eddig 6819 dollár gyűlt össze.
(Santa Cruz)
Hotel Las Americas, Santa Cruz, két héttel ezelőtt.
– Buenos tardes – mondom a recepciósnak, majd angolul folytatom. Van szabad szobájuk?
– Van – válaszolja a férfi –, milyet szeretne?
– Megkaphatnám a 458-ast?
Automatikusan nyúl a kulcs után, kiveszi a fakkból, de aztán a keze megáll a levegőben. Kínos csend lesz néhány másodpercig. A pult innenső oldalán ácsorgó úr – akit én eddig amerikai turistának néztem – hozzám fordul, és kifogástalan angolsággal azt mondja: „Uram, elnézést, hogy beleszólok, én a szálloda igazgatója vagyok. Azt a szobát, sőt, az egész emeletet épp felújítjuk, ezért most nem kiadó. Egyébként megkérdezhetem, hogy miért pont ott szeretne megszállni?”
Elmondom neki, hogy magyar újságíró vagyok és megnézném azokat a szobákat, ahol a három embert április tizenhatodikán hajnalban lelőtték (a 458-as egyébként Eduardó szobája volt). Behív az irodájába, beszélgetünk, majd a számítógépéről sokkoló felvételeket ad, amelyek a rajtaütés utáni reggel készültek. Búcsúzóul azt mondja, nyugodtan fényképezhetek az egész házban, de neki egyetlen mondatát sem idézhetem a cikkemben. Így is volt elég baja, mondja, tanúként hallgatták ki La Pazban, pedig akkor éjszaka nem is volt a házban, és a magyar csoporttal soha nem találkozott. Megbízásom van Elődtől, ezért azt is megkérdezem, hova lettek a magyar fiú ruhái és személyes tárgyai a szobából, de a válasz nem meglepetés: mindent a rendőrök vittek el. – Nekünk a biztosító fizeti a kárt, talán próbálkozhat ezzel Tóásó is – mondja búcsúzóul, de láthatóan ő sem bízik az ötlete megvalósíthatóságában.
Nem ő az egyetlen, aki nem akar névvel nyilatkozni – bárkivel beszéltem a szálloda alkalmazottai közül vagy a városban, mindenki az anonimitást kérte az információkért cserébe.
Repülővel érkeztem ide, a fővárosból kevesebb, mint egyórás az út. Engem is ugyanazok hoztak, mint akik három hónapja Tóásó Elődöt és Mario Tadicot felvitték La Pazba: a bolíviai hadsereg. A TAM, vagyis a Transporte Aereo Militar a menetrend szerinti járatain ugyanis eladja a szabad helyeket a civileknek, és nem meglepő módon ők a legolcsóbbak és a legpontosabbak a piacon. Már a repülőgépből is nyilvánvaló, hogy Santa Cruz teljesen más világ: a kopár, magas hegyek helyett zöldellő mezők és hatalmas folyómedrek látszanak az ablakból – víz most azért nem csillog bennük, mert a száraz évszakban, vagyis a tél közepén vagyunk. A gépből kilépve mellbevágó a hőmérséklet-különbség: legalább húsz fokkal melegebb van, mint az indulóállomáson, és párás, trópusi levegő telepedik a tüdőre a száraz hideg után. Itt nincsenek hatalmas tömbházak a belvárosban, leginkább egy mediterrán európai városkára emlékeztet a központ, ahol világhírű luxusmárkák nyitottak üzleteket, és dollárban írják ki az árakat a kirakatokban. Az emberek is mások: jobban öltözöttek, és talán a gyakori napsütés teszi, de sokkal gyakrabban mosolyognak, mint a fővárosban. Itt nem látni hatalmas óriásplakátokat az ország elnökével, mint másutt, ahol minden új vagy felújított középület mellett ott az Evo compre! (Evo megcsinálta!) felirat. Ahol sincs semmi újdonság, ott marad az általános szlogen: Con Evo, Bolivia gana! (Evóval Bolívia győz!) – hiába, decemberben újra elnököt választ az ország, és az első indián származású elnök szeretne ismételni. Santa Cruzban még egy lényeges különbséget látok a fővároshoz képest: itt sokkal kevesebb az indián.
A repülőn történt még egy fura dolog: az egyenruhás légikisasszony orvosi maszkban mutatta be a biztonsági instrukciókat (az út során végig rajta volt a védő), és nagyon komikusan nézett ki, amikor az oxigénmaszk szakszerű használatát mutatta be kettős védelemben. Később tudtam meg, hogy jogos volt az aggodalma: Santa Cruz a bolíviai sertésinfluenza-vírus gócpontja, a látogatásom pillanatáig ugyanis összesen 539 esetet találtak az országban, és ebből közel négyszázat ebben a régióban!
Az egyik könyvesboltban a Mészárlás a Las Americas Hotelben című könyvet keresem. Egy újságíró írta, tulajdonképpen egy cikkgyűjtemény, új információ állítólag nem nagyon van benne. Amikor a fővárosban kerestem, kiutáltak a könyvesboltból. – Mi nem áruljuk ezt a szemetet – kiáltotta utánam a boltos. Itt ki van téve a kirakatba, és amikor négyet kértem belőle (egy-egy példányt el akarok juttatni a meggyilkoltak családjának is), megkérdezték, véletlenül nem vagyok-e magyar? Igenlő válaszomra adtak még egy példányt ajándékba.
A szállodában végül Eduardó szobája alatt kapok helyet, a 358-asban. Tízezer forintot fizetek egy éjszakára a négycsillagos hotelben, és azonnal számolni kezdek: a csoport december közepétől január közepéig itt lakott (akkor is öt szobát béreltek), és ha kaptak is kedvezményt, akkor is elérte az egymillió forintot a számla. Áprilisban aztán újra visszajöttek, de már a második éjszaka megtörtént a rajtaütés.
Beleolvasok a helyi újságba, amelynek címlapján egy helyi alsóházi képviselő, az ellenzéki Wilfredo Anez látható egy mobiltelefonnal a kezében. Arról nyilatkozik, hogy rögzített egy beszélgetést az ügy koronatanújával, az időközben eltűnt Ignacio Villa Vargasszal, amelyben utóbbi beismeri: megverték és megfenyegették, ezért tett terhelő vallomást a magyar csoportra. A belső oldalon Marcelo Soza főügyész Santa Cruz-i látogatásáról van cikk: a kormány nem veszi figyelembe a legfelsőbb bíróság azon döntését, hogy addig le kellene állítani a vizsgálatot a terrorizmussal vádolt magyarok ügyében, amíg nem tisztázódik, a fővárosban vagy Santa Cruzban kerülhet sor a tárgyalásra. Ez pedig cseppet sem mindegy: Santa Cruzban annyira nem szeretik a központi hatalmat, hogy helyi ember még a rendőrséghez sem jelentkezik, északról kell idehozni a közúti rendőröket is.
Több emberrel beszélgetek, így lassan világos képet kapok arról, mi történhetett azon a tragikus éjszakán. Több forrásom is azt állítja: a kommandósok nem bolíviaiak, hanem más országból jöttek! Túlságosan magasak voltak, mondja egyikük, egy másik pedig az akcentusból venezuelai vagy kubai katonákra tippel. Mielőtt az egység megérkezett volna a szállodába, valaki a világhálóról betört a hotel számítógépes rendszerébe és lekapcsolta az ipari kamerákat – a személyzet csak reggel kilenc után tudta a rendszert újra üzembe állítani. Akkor éjjel ketten voltak szolgálatban, őket a recepción marasztalták a fegyveresek, akik pontosan tudták, kit keresnek és hova kell menniük. A negyedik emeleten a katonák az ajtó felé fordulva vártak a tűzparancsra, szobaalaprajzokkal a kezükben, az ágyakra célozva. Szabályos kivégzés volt, mondják egybehangzóan, a kommandósok kísérletet sem tettek a letartóztatásukra, hanem felszólítás nélkül lőttek.
Tóásó Előd úgy emlékszik erre az éjszakára, hogy hajnali négy körül lövések zajára riadt fel, és azonnal kiugrott az ágyából. Ezzel volt szerencséje és azzal, hogy az ő ajtaja előtt valamiért késtek egy ütemet a lövéssel a katonák. A golyók elsüvítettek mellette és bevágódtak az ágyba – a magyar fiú három golyóra emlékszik, a jegyzőkönyv tizenhárom lyukat említ a szoba ajtaján. A katonák a lövések után berúgták az ajtót, és meglepődtek a velük szemben felemelt kezekkel álló, majd a padlóra lefekvő fiú láttán. Utána láthatóan idegesítette őket, hogy nem halt meg – a reptér fele vezető úton, a repülőben, majd a fővárosban a börtönig folyamatosan verték és obszcén szavakat mondtak neki –, egyszer még egy kibiztosított revolvert is a fejéhez szorítottak azzal, hogy most meghal.
Úgy tudjuk, a három lelőtt férfi közül volt olyan, akit nem ért azonnal halálos lövés, így órákig szenvedett, amíg kivérzett. Az emelet felújítását végző munkások szerint sehol nem találtak a szobákból kifele irányuló lövésnyomokat, szó sem volt tehát tűzharcról. A személyzet arról is beszélt: a magyar csoport visszahúzódó, csendes életet folytatott a szállodában, és a takarítók sem láttak náluk soha semmi gyanúsat.
A hotelben most egyébként még a lift sem áll meg a negyedik emeleten, és az egész házat teleragasztották papírokkal, amelyekben a felújítás zajáért kérnek elnézést. A munkások láthatóan nem örülnek, amikor megjelenek a fényképezőgéppel a területen, hirtelen mindenkinek máshol akad dolga. Már túl vannak a munka nehezén, a régi ajtókat elvitték, a falakat kiglettelték és újrafestették.
Felmegyek az ötödik emeleti étterembe vacsorázni, a kisteremben épp a helyi Rotary Klub tart gyűlést, és azon vitatkoznak, hogy milyen ügyet támogassanak a közeljövőben. Szívesen figyelmükbe ajánlanám egy börtönben lévő magyar fiú ügyét, de nem akarok beleszólni a vitájukba. Egy marhaszeletet rendelek, kétezer forintba kerül, és a felét sem tudom megenni.
Éjszaka nem jön álom a szememre, a százhuszonöt tévécsatorna között ugrálok a távirányítóval. Bármivel próbálkozom, nem tudok elaludni: a folyosóról érkező legkisebb neszből is azt hallom ki, hogy biztosan a kommandósok fejlődnek támadó alakzatba. Résnyire nyitom az ajtót, hogy legalább lássam, ha rávetül egy árnyék, majd kiszállok az ágyból és egy széken kuporogva töltöm az éjszakát reggel ötig.
A szálloda előtti taxiban dideregve alszik a sofőr. Megkopogtatom az ablakot, felriad. Viru Viru, mondom neki a nemzetközi reptér nevét. Bólint, beülök. E frigo, no? kérdezi, rálehel a kezeire és elindítja az autót. Bólintok, odakint az utcai hőmérő 14 fokot mutat. Az autó reflektorainak fényében jókora graffitit veszek észre az egyik házfalon.
– Evo egy nemzetközi gyilkos! – adja a világ tudtára az ismeretlen szerző. Ezt a feliratot La Pazban öt perc alatt lekaparnák.
