Hiszen 2001-ben csak szemerkélt az égi áldás, 2006-ban egy futó nyári zápor mindössze néhány számot zavart meg, most viszont a koncert közepétől hatalmas felhőszakadás zúdult a Puskás Ferenc Stadion sokat megélt lelátóira. Pedig délután még úgy tűnt, hogy nem lesz gond az időjárással, hiszen néhány órára szünetelt a már napok óta tartó esőzés, így az esőköpenyeket zsebre gyűrve gyülekezett a szép számú rajongótábor. Az előzenekarok közül az amerikai, szikár elektronikában utazó Motor a magyar közönség kegyeit nem igazán nyerte el, Zságer Balázs zenekara, a Zagar viszont jó választásnak bizonyult: hosszú, telt baszszusokkal megágyazott számai még a körülöttünk lévő külföldieket is elismerő bólogatásra késztették.
A Depeche Mode pontban este kilenckor lépett színpadra, és azonnal három új számmal kezdett. Az idei DM-album (Sounds Of The Universe) erősen megosztotta a rajongókat, sokak szerint az eddig kifejezetten innovatív zenekar erőteljesen elkezdte önmagát ismételni. Vagy ennek, vagy a viszonylagos lassú tempónak köszönhetően kissé álmosan kezdődött a koncert, az első igazi ujjongást az együttes 1993-as kedvence, a minden koncerten előadott Walking In My Shoes okozta. Az énekes, Dave Gahan (akiből néhány hete kezdeti fázisban lévő húgyhólyagdaganatot távolítottak el, ami miatt majdnem egy hónapig félbe is szakadt a turné) a Question Of Time-nál megmutatta, hogy megy még neki a védjegyévé vált mikrofonnal való pörgés, majd pedig a ritkán játszott Fly On The Windscreennel örvendeztették meg az ősrajongókat. Szokás szerint a gitáron és szintetizátoron játszó szövegíró, Martin Gore is énekelt két lírai dalt, majd néhány, az albumverziónál izmosabbra hangszerelt új szám után jöhetett a slágerparádé az ekkorra már özönvízszerűvé váló esőben, amelyet együtt táncolt végig bakancsos rajongó, teli torokból éneklő fiatal anyuka diszkréten unatkozó kislányával, esőkabát alatt öltönyt viselő menedzser, magyar és külföldi. A főprogram a Never Let Me Down Again megunhatatlan koreográfiájával zárult, hetvenezer kéz tökéletes ritmusban utánozta Dave lengő búzamezőt imitáló karmozdulatait.
Az első ráadásban a közönséget már addig is feltűnően sokat énekeltető frontember elrontotta a Master And Servant belépését, ami után kissé szégyenkező vigyorral engedte át a dal szinte teljes szövegét a közönségnek, majd pedig az ugyancsak régóta nem játszott Strangelove túlfűtött háttérvetítése okozott némi meghökkenést a közönség soraiban. A második ráadásban jött az együttes egyik legjobb koncertszáma, a Personal Jesus, majd a tetőfok után következett az ellenpólus, a koncertet záró lassú, akusztikus Waiting For The Night, ami után csak a közös meghajlás és elbúcsúzás maradt. Mivel Dave még a lábadozás korszakában van, természetesen nem most vártuk a legőrültebb DM-koncertet – arra ott lehet a januári BS-fellépés, szerencsére garantáltan eső nélkül.
origo.hu
Az elmúlt 25 év legnagyobb árvizei Magyarországon
