A németek aláássák az „európai projektet”?

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a német alkotmánybíróság (képünkön) a lisszaboni szerződés német ratifikálását bizonyos feltételekhez kötötte. A bizottsági elnök szerint ez alááshatja az „európai projektet”.
A német alkotmánybíróság ugyanis, megvizsgálva a lisszaboni szerződés szövegét, június 30-án nyilvánosságra hozott határozatában leszögezte, hogy a szerződés összhangban van ugyan a német alkotmánnyal, ám a jelenlegi szöveg minden további kiterjesztésével kapcsolatban a német parlamenté a végső szó. E kitételnek azért van jelentősége, mert az eddigi gyakorlat szerint az egyezmények homályos megfogalmazásait vita esetén az Európai Bíróság értelmezte, mégpedig úgy, hogy ítéleteivel mindig Brüsszel hatáskörét növelte a nemzetállamok rovására. Most a német alkotmánybíróság úgy rendelkezett, hogy az uniós törvények értelmezésében a végső szó a német legfelső bíróságot illeti meg.
Barroso, nagyon helyesen, felismerte a német alkotmánybíróság határozatának a további integrációs elképzelésekkel szembeni veszélyét, és kifejezte óhaját, hogy a kérdéseket politikai fórumokon vitassák meg. A német alkotmánybírósági határozat magában Németországban is vitákat váltott ki. A kormányzó kereszténydemokrata párt testvérpártja, a bajor Keresztényszocialista Unió néhány politikusa azt akarja, hogy a Brüsszel által szorgalmazott törvényeket először a német parlament vitassa meg, és annak döntését képviselje Németország az Európai Tanácsban. Elmar Brok, a kereszténydemokraták egyik európai parlamenti képviselője viszont azt állítja, hogy ily módon Németország elveszti brüsszeli befolyását.
A vita jelzi az „európai projekt” értelmezése körüli homályt és bizonytalanságot és felveti azt a kérdést, hogy mi is a végső célja eredetileg a Közös Piacot létrehozó hat állam számára fogalmazott „egyre szorosabb integrációnak”, amikor még az unió földrajzi határai is teljesen bizonytalanok (például a török vagy az ukrán tagság). Az európai politikai és gazdasági elit lényegében egy szövetségi állam hatáskörét képzeli el Brüsszel számára, ám a szövetségi államokat (például Egyesült Államok, Németország) jellemző központi erőforrások, felelősségvállalás és demokratikus elszámoltathatóság nélkül. Egy szövetségi állam működtetéséhez legalább a GDP tizenöt százalékát kell a központi alapokba helyezni, ezzel szemben az unió költségvetése mindössze a GDP egy százaléka. Egy szövetségi államban a központi kormányzatot demokratikus úton választják és felelős a szövetséget alkotó egyes államok, országrészek helyzetéért. Ezzel szemben az Európai Unióban az unió vezetésének kiválasztása nemzetállami alkuk alapján történik, és nem világos, hogy a kiválasztottak milyen politikát akarnak folytatni. Például feltehető a kérdés, hogy az újraválasztásáért lobbizó José Manuel Barroso, aki az Európai Unió miniszterelnökének tekinthető, milyen gazdaság- és társadalompolitikát kívánna folytatni és azt milyen erőforrásokból, milyen módon kívánná finanszírozni. Egyáltalán terheli-e őt felelősség azért a gazdasági válságért, amelybe az unió vezetése egész Európát belevitte? Az unió integrációjának és földrajzi kiterjesztésének előrehaladtával egye inkább felszínre kerül a politikai elit akarata és az európai konstrukció lehetőségei közötti ellentmondás. Nagyon valószínű, hogy az „európai projektet” nem a német alkotmánybíróság józan meggondolásai, hanem az európai elit politikai és gazdasági realitásokkal nem számoló voluntarizmusa ássa alá.