A selyemút közepén

A Tarim-medence és környéke, az ujgurok mai hazájának megfelelő terület először a Han-dinasztia idején került kínai ellenőrzés alá, az i. e. I. században. Ez a több irányból érkező hatásoknak kitett, magas kultúrájú vidék régen Kína és a Nyugat kapcsolatának tengelye: itt vezetett mintegy másfél évezreden át a selyemút is.
Első – megszakítással –, 106-ig tartó uralmuk után a kínaiak csak több mint fél évezred múltán, a Tang-dinasztia korában tértek vissza, ismét csak átmenetileg. Néhány évtized után Tibet ragadta el tőlük a területet, mely ezután a IX. század elejéig kínai–tibeti vetélkedés színtere lett – idővel ujgur részvétellel.
Ez az Európában a XX. század közepéig Kelet-Turkesztánként ismert vidék (ahol az odavezető útján csak Kasmírig jutó Kőrösi Csoma Sándor sejtett keleten maradt magyarokat a XIX. század elején) a Tang-hódítás előtt – bár indoeurópai nyelvű tohárok lakták – a török népek első államának, a VI. század közepén létrejött Kök-Türk Birodalomnak volt a része. Másfelé éltek ennek a kötelékében az ujgurok elődeiként azonosítható törzsek – melyek nevében bár az ujgur szó korábbi századokra visszamenően ki is mutatható –; ujgur néppé csak a VIII. században egyesültek.
Ők voltak azután azok, akik az időközben kettészakadt Kök-Türk Birodalomnak a mai Mongóliában még fönnálló keleti részét megdöntötték, és helyében 744-ben saját államukat, az Ujgur Kaganátust hozták létre. Idővel, nomádok részéről szokatlanul, fővárost is alapítottak: Ordubalikot (Karabalgaszunt).
Kínának oka volt, hogy tartson az új szomszédtól, egy nagy lázadás alkalmával mégis arra kényszerült, hogy tőle kérjen segítséget. Az ujgur segítség meg is mentette a Tang-birodalmat – de ára volt. A szerződésben kikötött óriási zsákmány mellett az ujgurok három napig rabolták a fővárost. Amikor a birodalom egy újabb alkalommal is segítségük igénybevételére szorult, a fosztogatás mellett még le is mészárolták Lojang mintegy 10 000 lakosát.
Más is történt ekkor. A hadjáratok során a Kínában élő szogdiaiak az ujgur vezetőket a kereszténység és a perzsa zoroasztrianizmus tanainak keveredéséből született manicheus vallásra térítették. A környezetükből – később más elemekkel is bővülő – kultúrájuk révén kiemelkedő ujgurok ezáltal játszhatták évszázadokkal később azt a civilizáló szerepet a Mongol Birodalomban, amit a szogdok az ő államukban. A kezdetben török rovásírást használó ujgurok a szogd írást is átvették. Ebből született később az ujgur írásként ismert mongol írás (az önálló Mongóliában élő mongolok szovjet nyomásra a cirill átvételére kényszerültek), sőt közvetve a mandzsu is. Az egészében véve sikeres, a VIII. században a szomszéd kirgizeket legyőző Tang-szövetségben Tibet ellen is eredményesen föllépő Ujgur Kaganátust azonban a nomád környezetben sérülékennyé tette központjának – városként – mozgásképtelensége. Ezt használták ki a kirgizek 840-ben, amikor egy ottani zavargás kapcsán lerohanták. A birodalom összeomlott, lakói szétrajzottak. Új államokat hoztak lére. Kancsou 1028-ig állt fönn, a tangutok döntötték meg. Az úgynevezett sárga ujgurok hazája volt. Amikor a kitánok 924-ben kiverték a kirgizeket a volt Ujgur Kaganátus területéről, nekik ajánlották föl, hogy visszatérhetnek. Ők azonban már hozzászoktak a letelepült életmódhoz, és új hazájukban maradtak. Kocso bizonyult jelentősebbnek az új alapítások közül. Az ide települtek – nem biztos, hogy ujgurok, lehet, hogy a volt kaganátus más török nyelvű lakói – az ott élő tohárokkal keveredtek. Lassan átadták nekik nyelvüket, de elfogadták kultúrájukat. Az üzbéghez közel álló nyelvű nép csak a XVI. századig tartotta magát számon ujgurként, a szó csak a nacionalizmus megjelenésével, 1921-től került rájuk vonatkozva újból forgalomba Kelet-Turkesztánban. (Csak a sárga ujgurok körében maradt fönn folyamatosan származásuk emléke.) Új hazájukban az áttelepültek a manicheus tanok mellé nesztoriánus keresztény és buddhista nézeteket vettek át. A magas kultúrájú ország –nyelvemlékei tanulmányozásában Vámbéry Ármin volt úttörő – 1209-ben meghódolt Dzsingisz kánnak. Ettől kezdve az ujgurok, akik később fokozatosan mohamedánná lettek, a mongol uralom valamely változata alatt éltek 1759-ig, amikor hazájuk a Kína fölött uralkodó mandzsuk Csing-birodalmának része lett. Kelet-Turkesztánt a mandzsuk családi birtokukként kezelték. Nem olvasztották Kínába a területet – melyet ekkortól kezdtek kínaiul Hszincsiangnak, azaz Új Birtoknak nevezni –, hanem uralmukat közvetve, tőlük függő helyi mohamedán méltóságokon keresztül gyakorolták. Ez a rendszer közel egy évszázadig állt fönn. Amikor a XIX. században Kínában és ennek hatására Kelet-Turkesztánban is belső zavarok támadtak, a Közép-Ázsiából érkezett Jakub bej alapított ott önállóságra törekvő államot, Kasgáriát. Az ország, melynek függetlenségét a gyarmatai révén szomszédos Nagy-Britannia, Oroszország és a Török Birodalom is elismerte, 1867 és 1877 között állt fönn. Ezután a mandzsuk már közvetlenebbül kapcsolták a vidéket Kínához. A császárság gyöngülésével Kelet-Turkesztán nyugatiak számára is megközelíthetővé vált. Ez tette lehetővé a XX. század elején, más kutatások mellett, a magyar Stein Aurél – brit színekben végzett – jelentős régészeti föltárásait. A Kínai Köztársaság kikiáltásának idejére, 1912-re a terület már orosz befolyás alatt állt. Ez csak átmenetileg szűnt meg az orosz polgárháború kapcsán: 1928-tól – addigra szovjet változatban – újra jelentős lett. Kína gyöngülő központi kormányzatával párhuzamosan az idegen befolyás mellett a terület mohamedán öntudata erősödött, és török nyelvű népeinek nemzeti érzülete is ébredőben volt. Nőtt a belső nyugtalanság, és 1933-ban Kasgárban az ujgurok által „első forradalom”-ként számon tartott függetlenségi nyilatkozattal Ujgur Köztársaság is alakult. Egyéves fönnállása alatt ugyan sem teljes önállóságot, sem autonómiát nem tudott elérni, de tíz év múltán Kuldzsában a „második forradalom” újabb kelet-turkesztáni – ezúttal nem csak ujgur – autonómiát hívott életre, a Kelet-turkesztáni Köztársaságot a kérdéses terület legalább egy részén. Ennek a kínai polgárháborúban győztes kommunisták megérkezése vetett véget 1949-ben. A terület – ahogyan azóta hívják, Hszincsiang-Ujgur – 1955 óta ugyan elvileg autonóm, de az ujgurok számára ez nem jelent sokat. Nemcsak a kommunizmus máshol is ismert nehézségei, időnként borzalmai terhelték őket – köztük a kulturális forradalom idején a mohamedán vallás üldözése –, de az erősödő kínaiasítás is: rohamosan nőtt a bevándorlás. Míg a kínaiak aránya 1949-ben 10 százalék körül volt, ma már talán többségben vannak. A főváros, Urumcsi elsöprő többségben kínai.
Az ujgur ellenállás – bár jelei a 80-as években is voltak – erőteljesebb formájának kezdete az 1990-es bareni felkeléshez köthető. Kiteljesedése nem független a szomszédos közép-ázsiai területeken történtektől. Inspirálóan hatott, hogy a rokon nyelvű mohamedán országok 1991-ben kiszakadtak a Szovjetunióból. A tüntetések és merényletek különösen felerősödtek 1997-ben, de a lakosság, hol itt, hol ott, máskor is megmozdult. Bár a 2005-ben Kínából száműzetésbe kényszerült Rebíja Kadír vezette fő ujgur függetlenségi mozgalom világi jellegű, vele párhuzamosan iszlamista erők is kapcsolódtak a közelmúltban felélénkült küzdelembe.