Sosem felejtem el azt a rábai vízitúrát a kilencvenes évek végén, amikor a megáradt folyón számtalan borulás után végül csupán Körmendig sikerült elevickélnünk. Különleges hangulatú út volt ez, utazás a javából, szokatlanul nagy testi és lelki erőpróba egyszerre, amelynek során szinte minden pillanatban megtapasztalhattuk mulandóságunkat és esendőségünket, azt, hogy bármikor odalehet mindenünk; hogy a gyakori borulások után örülhetünk akár a puszta életünk megmentésének is. Napról napra úszott el vagy ment tönkre a felszerelésünk, lassanként csaknem mindent elveszítettünk, amit „biztosítékként”, a kényelem megteremtésére vittünk magunkkal. Végül már nemcsak a spirituszégőt és a ruhákat sodorta el a folyó, hanem az evezőt is, s így nem maradt más hátra, mint megadni magunkat.
Arra már nem emlékszem, hogy a vízitúra elején vagy a végén álltunk-e meg a csempeszkopácsi templomnál, de arra igen, hogy az Árpád-kori kis épületnél tett látogatásunk meghatározó élmény lett. Mint mindig, most is magával ragadó volt a hétszázötven éves kis téglatemplom, de ezúttal nem a régóta ismert, tökéletes arányú, keletelt épület ejtett igazán rabul, hanem a korábban még sosem látott, csodálatos rézdomborításos kapu. Semmit sem tudtunk róla, alkotóját sem ismertük, de világosan látszott, hogy az Árpád-kori és ókeresztény formakincset magabiztos egységgé olvasztó alkotás mai munka. Sok szempontból a reveláció erejével hatott: fölényesen bizonyította, hogy az ezredvégen is lehetséges a hitből táplálkozó modern egyházművészet, amely nem lohol irányzatok után, és úgy válik eredetivé, hogy elkerül minden eredetieskedést. Ez a kapu hatalmas tehetséggel együtt járó végtelen alázatot és mély hitet mutatott. Tulajdonképpen nem emlékszem, hogy megnyílt-e a kapu egyáltalán, jártunk-e a templom belsejében, de arra a megrendítő felismerésre igen, hogy ez a „porta speciosa” maga az imádság. A művészet mindenütt imádság, de templomban különösen; a blöff, a giccs, a kontár munka, a silányság viszont hitromboló káromkodás.
A csempeszkopácsi templom kapuja maga a megtestesült imádság: az alkotó imádsága és a templomba érkezőké is. Felkészíti a belépők lelkét, és bevezeti a hit igazságaiba a tájékozatlanokat. Tulajdonképpen magában foglalja az alkotó művész, Ozsvári Csaba ars poeticáját és – most már sajnos ezt mondhatjuk – egész életművét. Ha valaki, hát ő elmondhatta magáról Pilinszky ötsorosát: amiként kezdte, mindvégig az maradt, ahogyan kezdte, mindvégig azt csinálta. A csempeszkopácsi templom kapuja, ez a tökéletes, kiforrott remekmű ugyanis főiskolai diplomamunkája volt 1987-ből. Alig több, mint két alkotó évtized adatott számára, életműve mégsem torzó, valamennyi munkájában ugyanaz a teljesség ragyog fel.
Három évvel később, egy assisi zarándoklaton személyesen is megismerhettem. Egyszerű és végtelenül szerény ember volt; azt hiszem, egyetlen percre sem feledtette vele saját tehetségének tudata, hogy képességeit ajándékba kapta, a talentumokkal jól kell sáfárkodnia, hogy a számadáskor pironkodás nélkül állhasson Ura elé. Páratlan képessége volt nemcsak az imádság formába öntésére, hanem a szép meglátására és imává lényegítésére is. Ravennában az ő elmélkedései nyitották fel sokunk szemét a korai kereszténység emlékeire. És ugyanazzal az alázattal, saját személyének szinte nyomtalan „eltüntetésével” tudott rámutatni minden hitből imádsággá vált alkotásra, mint ahogyan ötvösremekeiben is következetesen került minden esetlegességet, minden divatot, minden alkalmit; beleértve saját személyét is. Alkotásai éppen ettől váltak összetéveszthetetlenül az övéivé: ő imádkozik minden kelyhében és mellkeresztjében.
Nem csoda, ha sokan úgy éreztük, hazai megbecsültsége enyhén szólva sem volt méltó istenadta tehetségéhez. A kitüntetések mintha elkerülték volna, a feladatok azonban nem. Az 1991-ben hazánkba látogató II. János Pál pápának készített egy domborművekkel díszített misekönyvet, és ezt a gyönyörű liturgikus tárgyat nemcsak a nagy pápa használta számtalan ünnepi alkalommal, hanem utóda, XVI. Benedek is; legutóbb az idei húsvéti vigílián láthattuk. Megrendelői között volt a magyar és a világegyház számos vezetője; 1996-ban Paskai László bíboros számára készített misekönyvet; 1998-ban Joseph Ratzingernek püspöki mellkeresztet. A magyar főpásztorok 2008-as ad limina látogatásukkor az ő kelyhét ajándékozták XVI. Benedek pápának; az idei április 1-jei kihallgatás során személyesen adta át a pápának a magyar Schönstatt mozgalom ajándékát, egy feszületet.
Nagyon nehéz minderről múlt időben írni, de Ozsvári Csaba ötvösművész 2009. július 9-én váratlanul örökre elment. Amikor 2003-ban beszélgetést készíthettem vele, úgy fogalmazott: minden művészetnek vallásos rendeltetése van. Az a célja, hogy nagy érzelmi hatást keltve művelje a lelket, tegye képessé a szenvedélyes életre, a jóra, a szépre, az igazra, és készítsen fel a halálra, az Istennel való találkozásra.
Egész munkásságát ez a meggyőződés hatotta át. Készítette, egyengette az utat a nagy találkozásra itt a földön, és arra a reménybelire is, amikor már nem tükör által, homályosan láthatunk, hanem színről színre. Most hátrahagyott mindent, hogy beléphessen a mennyek országába Ura örömére.
Reform UK
Nigel Farage pártja a legnépszerűbb a brit keresztények körében
