Asztaltánc

Prosperáló vállalkozást hagyott utódaira a hét évvel ezelőtt elhunyt Szamos Mátyás. De amint azt ő maga is sokszor hangoztatta, mindezt nem érhette volna el felesége nélkül, akivel a két háború között ismerkedett meg cukrászsegédként. A nyolcvannyolc éves Hajdú Margittal beszélgettünk.

Románc az ifjú cukrászsegéd és a fővárosi kisasszony között?
– Jaj, szó sincs róla. Én Rákóczifalváról, Szolnok mellől, a két Tisza közül származom, nyolcadik gyermekként hadiárva voltam. Illetve két testvérem meghalt, úgyhogy anyám csak hatunkat nevelte teljesen egyedül. De az sem pontos, hogy hadiárva lennék: apám szanitécként volt kint a fronton az első világháborúban, és ott túl sok mindent látott, meg is sérült, úgyhogy valami történt a fejében, mire hazaért. Nyolc hónapos voltam, amikor kirakta anyámat meg bennünket a házból. Anyám attól fogva mindennap hajnali háromkor kelt, ment kapálni a földre, hogy tudjon enni adni nekünk, aztán hatra ment dolgozni a postára.
– Nem éppen idilli gyerekkor.
– Nagy szegénységben éltünk, szegény falu volt a miénk, körül voltunk véve uradalmakkal, kiszívták a vérét a népnek. Ott még az ötholdas paraszt sem tudta taníttatni a gyerekét. Közben anyám is meghalt, árva lettem, dolgoztam, libapásztorkodtam, ott éheztettek, dolgoztattak, nem volt jó, na. Volt egy nagynéném idefönt, mondtam neki, Mari néném, mindent elvállalok, csak szerezzen valami munkát. Aztán jött a levél, hogy mehetek Budafokra, talált nekem helyet egy cukrászdában. Én még életemben nem voltam Pesten, csak Szolnokig jártam, de tessék elképzelni, nem tudom, hogyan, de felértem, és nyílegyenesen mentem, és mindent megtaláltam. Nekem a Gellért-hegy volt nagyon szép, én még azelőtt nem láttam hegyet.
– A cukrászdában kiszolgáló volt?
– Annak vettek fel, de kellett csinálnom mindent: fagylaltot főztem, főztem a népnek, a tulajdonos gyerekeit pesztráltam, nagyon szerettem őket. Nem volt szabadnap. Ez a budafoki Barna-cukrászda, harmincnyolc május 13-án álltam munkába.
– És akkor jött Szamos Mátyás…
– Igen, a papa negyvenben jött körülbelül. Ő akkor már elég jó nevű segéd volt, de mindig csak nagy helyeken dolgozott, Augusztnál, a Gerbeaud-ban. Ez meg egy kis cukrászda volt. A tulajdonost behívták katonának, nem volt, aki dolgozzon. Megkeresték Mátyást, nem szegődne-e el hozzájuk. Neki esze ágában sem volt, ő ennél komolyabb helyekhez volt szokva, itt meg összevissza egy kézilánnyal kellett dolgozni. De azért csak kigyalogolt egyik nap, és gondolta, mond egy olyan összeget, amit úgysem fognak neki kifizetni. Végighallgattam a tárgyalását a főnökkel. Mondta, hogy, ha jól emlékszem, huszonöt pengőt kér, és már fordult is ki az üzletből, hogy ennyiért úgysem veszik föl; ez igen nagy fizetésnek számított akkoriban. Már az utcán volt, amikor Barna úr utánaszólt, hogy segéd úr, rendben, megadom! Akkoriban a kimondott szónak nagyobb ereje volt, mint bármilyen írásos dokumentumnak, úgyhogy már nem mondhatta, hogy elnézést, nem is úgy gondoltam…
– Szóval szándéka ellenére került oda. Azért megállta a helyét?
– Mindig, mindenhol: szorgalmas, becsületes munkaerő volt, kora hajnaltól késő estig dolgozott. Auguszt E. Józsefnél tanulta a szakmát, tudott mindent, tésztát, bonbont, süteményt, díszt, bármit megcsinált. És konok volt: egyszer a főnök mondta neki, hogy a háborúra tekintettel, amikor aranyárban mértek minden alapanyagot, kakaó helyett használjon kollert, magyarul égetett cukrot a sütemények színezéséhez, hogy úgy nézzenek ki, mintha kakaósak volnának. Ez bevett szokás volt akkoriban. Erre a férjem leoldotta a kötényt, letette a kést az asztalra, és közölte, inkább felmond, semhogy ilyet tegyen. Ő cukrász! Ha egyszer le van írva a receptben, hogy abba a süteménybe ennyi meg ennyi kakaó kell, akkor azon ő nem változtathat.
– Szerelem volt első látásra?
– Nem, inkább lelki kapcsolatnak mondanám. Engem tisztességre neveltek, ott nem volt tapogatás meg ágyrajárás, mint manapság. Negyvenhatban mentem hozzá.
– Rögtön önállósodtak?
– Nem, a férjem a háború után visszament Auguszthoz, aztán már fusizott, de csak hatvannyolcban vált önállóvá. Én addig szültem három gyereket, meg iskolában, óvodában dolgoztam gondnokként. Utána már beszálltam az üzletbe, marcipánt gyártottunk, mandulát pucoltam meg hengereltem, és hajnalban keltem, megfőztem, hogy legyen ebédjük, amikor mentek ki dolgozni a Laci fiammal.
– Hogyan kerültek Pilisvörösvárra?
– A papa a József körúti lakásunkban, a kisszobában kezdte a marcipángyártást, de a nyolcadik kerületi tanács nem adott iparengedélyt, azt mondták, hogy a kerület már el van látva cukrásztermékkel. Hiába mondtuk, hogy mi nem a kerületbe, hanem az egész országba szállítunk, hajthatatlanok voltak. A férjem a fiammal egy ideig Pilisszántóra járt dolgozni, aztán hallottuk, hogy Vörösváron jó a tanácselnök. Elmentünk hozzá, és mondta is, hogy jöjjünk, csak szerezzünk tisztiorvosi engedélyt a műhelyre. Megvettünk egy parasztházat, abból mézeskalácsházat csináltunk. Az összes retyerutyám jött Szolnokról, és még a pap is eljött megnézni, hogy kik jöttek ide.
– Mindig egyetértett a férje döntéseivel?
– Azért volt, amikor arénáztam. Azt mondtam, nem kell cukrászda, mert ki voltam merülve. A papa hatvanévesen infarktust kapott, a klinikai halálból támasztották föl. De amikor el akarta adni az üzemet, végül én mondtam, hogy olyan nehezen hoztuk össze, nem szabad eladni. Akkor jött a család, a lányom, aki tanárnő, meg a gépészmérnök vejem, és beszálltak. A vejem csinálta az összes gépet, fejlesztette a gépesítést. Most már az unokák is benne vannak, a legkisebb meg a múltkor odajött, és azt mondta, alig várja, hogy tizenhat éves legyen. Kérdeztem, miért. Hogy beállhassak végre dolgozni, válaszolta.
– Mitől volt jobb cukrász a férje, mint mások?
– Szerette. Ő már gyerekkorában, hatévesen Szentendrén járt a Pávai bácsihoz, aki egy cukrász volt, és ott kotnyeleskedett, keverte a fagylaltot. Persze kell hozzá jó ízlelőbimbó, szenvedély. Meg olyan iskola, mint amilyet Augusztnál kapott. Hajthatatlan volt, sosem engedett. Ha rum volt a receptben, nem tett helyette aromát. Ha kakaó volt, nem használt kollert. Tartotta magát a tökéleteshez. És hát az is hozzátartozik, hogy akkoriban nagyon megtanulták a szakmát. Egy segéd reggel öttől este hatig dolgozott, iskolába csak utána mehetett. A papa, emlékszem, hetente kétszer este hatkor indult gyalog Budafokról a Lánchídhoz az ipariskolába. Annak idején Vörösváron egy udvarban laktunk egy pékkel. Az mondta egyszer a férjemnek: Szamos úr, én nem tudok olyan korán kelni, hogy maga már ne legyen a műhelyben, és nem tudok olyan későn hazajönni, hogy még ne dolgozzon. Eleinte nem volt kocsink, szatyorban szállítottunk, vonaton, buszon, rohangáltunk pakkokkal az egész országban. Hogy mit cipekedtem! Nem kell sajnálni, de volt, hogy három szatyorral indultam haza este az áruval. Úgy csináltam, hogy egyet letettem, előreszaladtam a megállóba kettővel a kezemben, aztán vissza azért, amit otthagytam, aztán előre, megint viszsza. De bírtam.
– Amikor épp nem dolgozott, milyen ember volt a férje?
– Bohém, kedves, kártyás, jókedvű ember volt, kisugárzása volt neki, ha ő megjelent valahol, azonnal rá figyelt mindenki. Csüngtek rajta a nők. Volt egy ismerősöm Budafokon, nagyvilági nő, az mindig csak azzal foglalkozott, hogyan néz ki. Ő mondta egyszer – én mindig tiszta cipőben, szép öltönyben, ápolva engedtem el a férjemet munkába –, hogy Margit, minek öltözteted úgy az uradat, még elszeretik. Hadd szeressék, mondtam neki, annak örülök, ha más is szereti. De azt is hozzátettem: a Matyi nem becstelen. Én nem voltam féltékeny soha.
– Szamos Mátyás szentendrei szerb családból származott, gyerekkorában még szerbül beszélt otthon. Mennyire volt jellemző rá a szerb temperamentum?
– Nagyon. Még Budafokon, ott ismert mindenki a cukrászda miatt, azt mondja valaki, Margitka, hozzá ne menjen ehhez a szerbhez, mert ez agyonüti magát! Ha mulatott, fölállt az asztalra, és úgy kikopogta a magyar csárdást, hogy mindenki szórakozott. Szentendrén magyar barátai voltak, járt hozzájuk, legényezett, a pappal meg sakkozott. Előfordult, hogy leállítottam, mert ha szórakozott, nem tudott megállni, könnyen kiadta a pénzt is. Én nem. Mondta, anya, vegyünk valami bort. Mondom, apa, hát ezen veszek inkább egy húsdarálót. Szegények voltunk, semmink se volt.
– Szereti még az édességet?
– A parasztsüteményeket szeretem. Ma is túrós buktát reggeliztem. De van egy nagyon finom konyakmeggyünk: a meggyet mi rakjuk el, utána beburkoljuk marcipánba, aztán belga csokoládéba. Isteni. Azt rengeteget csomagoltam régen, egész éjszakákon át, és közben ettem. Na, most már rá sem tudok nézni. Pedig nagyon finom.
– Az üzlet most is virágzik, ráadásul önálló családi vállalkozásként. Elégedett a gyerekeivel?
– Nagyon, meg a vejemmel, a menyeimmel is. És van hét szép szerb unokám! De nem múlik el nap, hogy ne beszélnénk a papáról. Amikor nyolcvanhat éves lettem, bekapcsoltam reggel a tévét – soha nem szoktam tévézni reggel –, és ott van a papának a finom művészkeze és egy szál rózsaszín marcipánvirág. Nem tudom, mikor vették fel, egy régi felvételt újrajátszottak. Hív a fiam, hogy anya, láttam apát reggel a televízióban. Mondom, hogy kerülsz te is hatkor a tévé elé? Azt mondja, anya, olyan nyugtalan voltam. Aztán a lányom, aki kilencig alszik, mert éjfélig dolgoznak, azt mondja, anya, láttam apát! De hát te még aludni szoktál! Nem érdekes? Én nem vagyok babonás, de mondtam a múltkor az egyik cukrásznak, hogy Petikém, ha valami nem sikerül, ne adják be, mert a papa itt van és látja. Ebben hiszek. Mikor a férjem már beteg volt, azt mondta, anya, nélküled semmire sem mentem volna, és tudod mit, meg se érdemeltelek téged. Azt is mondta, nyugodtan halok meg, jó kezekben van az üzlet. És azt, hogy gyerekek, soha ne vigyetek be pótanyagot, mindig fejlesszetek, és a szemetek előtt a vevő legyen!