Benes, Slota és a monoklis magyarok

Mély gyökerűek a magyarság és a szlovákság kapcsolatai, ugyanakkor ellentétektől egyáltalán nem mentesek. A szlovákok kulturális, nyelvi és területi autonómiaigényüket már a tizenkilencedik század magyarországi politikai életében is megfogalmazták. Ennek egyik legékesebb megnyilvánulása volt az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc, amelynek liberális politikai elitje abban bízott, hogy a polgári szabadságjogok biztosításáért cserébe a Magyar Királyság területén élő nemzetiségiek – szlovákok, szerbek, románok – támogatják a szabadságmozgalmat. Az említett nemzetiségek azonban inkább a hagyományos rendi keretek között igyekeztek megszerezni törekvéseikhez a támogatást, s ezt nem a pesti magyar politikusoktól, hanem a bécsi Habsburg-dinasztiától várták.
A huszadik század elejére – különösen az első világháború éveiben – megjelent az akkor már csehszlovák politikai gondolkodásban az elem: a (csehszlovák) nemzetállam létrejöttének legfőbb akadálya a magyarság. Edvard Benes már 1916-ban, párizsi emigrációjában megfogalmazta Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot című munkájának ötödik fejezetében, hogy a magyarság a tizenegyedik század óta elnyomásban tartja a Kárpát-medencei szlávokat, akiket erőszakkal magyarrá akar tenni. A fejezet zárógondolataiban így fogalmazott a későbbi csehszlovák államfő: „Nemcsak meg kell semmisíteni Ausztriát, hanem először le kell választani róla Magyarországot, a magyarokat és a németeket el kell választani egymástól, csak az általuk lakott területeket szabad meghagyni nekik, és fel kell szabadítani a szlávokat.”
Az etnikai alapú konfliktusok a második világháborút követően még jobban felerősödtek. Benes – immár mint visszatért köztársasági elnök – 1945. augusztus 2-án bocsátotta ki a 33/1945. számú dekrétumot, amely a magyarokat és a németeket megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól. 1945. október 1-jén lépett hatályba a 88/1945. számú elnöki dekrétum, ami alapján a tizenhat és ötvenöt év közötti férfiakat és a tizennyolc és negyvenöt év közötti életkorú nőket közmunkára lehetett kirendelni lakóhelyüktől távol eső vidékekre is (ez képezte később a magyarok tömeges, Cseh-, illetve Morvaországba történő áttelepítésének jogi alapját).
1946 nyarán a csehszlovák hatóságok megkezdték a reszlovakizációt, a „visszaszlovákosítási kampányt”. A magyarokat választás elé állították: vagy szlováknak vallják magukat, és visszakapják állampolgárságukat, vagy el kell hagyniuk szülőföldjüket. Ennek következtében közel négyszázezer – többnyire szlovákul nem, vagy alig értő – magyar vallotta magát szlovák nemzetiségűnek. Néhány járásban azonban (például a komáromiban és a párkányiban) a kampány nem érte el a várt hatást. Erről a vidékről magyarok tízezreit telepítették erőszakkal Csehországba, elsősorban a korábban németek lakta térségekbe – ezzel próbálva megbontani a magyar kisebbség területeinek zárt tömbjellegét. A helyzet megoldására – pontosabban a népességmozgás szervezetté és ellenőrizhetővé tételére – a magyar és a cselszlovák kormány lakosságcsere-egyezményt között 1946. februárban. Ennek értelmében ahány magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre, a csehszlovák kormány annyi felvidéki magyart telepíthetett ki.
A szlovákiai magyarellenességnek az állam 1993-as létrejötte után is vannak jelei. Elég csak Malina Hedvig brutális megverésére vagy a magyar szurkolók elleni tavalyi dunaszerdahelyi rendőrtámadásra utalni. Sőt, a magyarellenesség a politika világában is megjelent. Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) elnöke többek között lovas bohócnak nevezte a magyar államot megalapító Szent István királyt, de az egykori szocialista külügyminisztert, Göncz Kingát is meglehetősen dehonesztáló jelzőkkel illette. Nemrégiben a Markíza televízió műsorából, illetve az emiatt megindított per anyagából nyilvánosság elé került, hogy a szlovák politikus 1979-ben egy nőnapi ünnepségen úgy megvert egy magyar nemzetiségű raktárost – aki magyar dalokat játszott, illetve állítólag meglökte őt –, hogy aztán egy hétig kórházi ápolásra szorult. „Arra, hogy ennek a magyarnak monoklit csináltam, büszke vagyok” – mondta a bíróságon Slota.
A szlovák politikában tehát hagyományai s jelenkori gyakorlata is van a magyarellenességnek. Szlovákia 2004 májusától az Európai Unió tagja, 2009 januárja óta pedig az euróövezet része. Csakhogy a – Benestől és Slotától tapasztalt – nemzetiségekkel szembeni türelmetlenség és az etnikai alapon való megkülönböztetés a harmadik évezred európai politikai kultúrájában vállalhatatlan, s a nemzetiségi konfliktusokkal terhelt kelet-közép-európai régióban az itt élő kis népek együttműködési stratégiáira nézve kifejezetten veszélyes.
Miklós Péter
történész-muzeológus, Szeged