Pető és Retkes

A Szabad Demokraták Szövetségének küldöttgyűlésén elnökké választott Retkes Attila szokatlan módját választotta a székfoglalásnak. Előbb bocsánatot kért a magyar társadalomtól az elkövetett hibák miatt, majd a küldötteket megszavaztatva lemondásra szólította fel Kóka János frakcióvezetőt. Gesztusa heves tiltakozást váltott ki a tagság egy részének körében, amit egy összehangoltnak és szervezettnek tűnő kilépési hullám követett. Miután az ismeretlenség homályából előlépő Retkes azt akarta, hogy személyét komolyan vegyék, ezért kénytelen volt meglépni az elkerülhetetlent, kikényszerítve, hogy világos legyen, ki melyik oldalon áll. Emiatt történt a bocsánatkérés, és az erre adott reakciónak kell tekinteni Pető Ivánnak a Magyar Narancsban megjelent terjedelmes interjúját is. Ebben a párt egyik „szent tehene” kezébe véve az eddig csupán a jobboldal ellen használt furkósbotot, „antiszemita toposzok” használatával vádolta meg az új elnököt. Már csak emiatt a súlyos vád miatt is érdemes áttekinteni, hogy miért kért elnézést Retkes Attila a magyar társadalomtól.
Először azon korrupciós ügyek miatt követte meg az embereket, amelyekben az SZDSZ az elmúlt tizenöt évben érintett volt, és amelyek besározták a szabadelvű eszmét. Adódik a kérdés, hogy ebben a kijelentésben mi a zsidóellenesség. Medgyessy Péter máig emlegetett 2004-es kijelentésétől függetlenül is tudhatta mindenki, hogy az SZDSZ tele volt és van korrupciós ügyekkel. Fura, hogy éppen Pető Iván vitatkozik ezzel, aki 1997-ben a pártnak a Tocsik-ügyben való érintettsége miatt mondott le az elnöki tisztségéről. Azóta nagyon sok víz lefolyt már a Dunán és a kakaóbiztos számítógépek, a Gál György VII. kerületi képviselő nevével fémjelzett ingatlanmaffia vagy a Dataplex-botrány ismeretében azt is ki lehet jelenteni, hogy az SZDSZ jobban járt volna, ha Pető marad a helyén, és nem következik be a kívülről importált Kuncze Gábor vagy Kóka János regnálása.
Retkes bocsánatkérésének második sarokpontja a párt nemzetietlen és kozmopolita jellegének felemlegetése volt, ami azért alakult ki, mert a liberálisok nem foglalkoztak eleget a magyarság sorskérdéseivel. Bizonyosra vehető, hogy Pető Iván ezekben a mondatokban érezhette meg leginkább az antiszemitizmust, lévén a különböző árnyalatú jobboldali sajtótermékek számtalan alkalommal ráolvasták már az SZDSZ-re a fent leírtakat. Szögezzük azonban gyorsan le, hogy az a párt, amelynek értelmiségi támogatói II. János Pál pápát cápának, a Szent Jobbot tetemcafatnak, a Szent Koronát pedig tökfödőnek nevezték, valamint ciántablettával szerették volna megkínálni a Gyurcsány-kormány politikájával elégedetleneket, jobb, ha csöndben marad, amikor bárki is nemzetietlennek vagy kozmopolitának minősíti. Retkesnek azon állításával sem érdemes vitatkozni, amely szerint az SZDSZ eddig nem foglalkozott kellő mértékben a határon túli magyarokkal.
Ha a szabad demokraták korábbi vezetése csak feleakkora figyelmet fordított volna rájuk, mint mondjuk a hazai drogfogyasztók büntethetetlenségére, akkor ma nem csengene olyan hamisan Kóka János frakcióvezető harsány fellépése a szlovákiai nyelvtörvénnyel szemben. Kissé furcsának tűnik ugyanis, hogy Kóka, aki a nemzeti sorskérdéseket eddig letudta a pannon puma fogalmának megalkotásával, éppen akkor vált ilyen harciassá, amikor a saját pártjából kiinduló, nyílt támadás célpontja lett. Hitelesebb lenne a frakcióvezető mostani szereplése, ha például ő vagy bármelyik elvbarátja a liberális elkötelezettségű Gregor József mellé áll a 2004. december 5-i népszavazás kampányában. Az azóta elhunyt, világhírű művész a kettős állampolgárság ügyét felkarolva még a Fidesz városligeti nagygyűlésén is hajlandó volt felszólalni. Vele ellentétben a szabad demokraták hivatalos vezetése inkább a bukott Gyurcsány Ferencet támogatta, dacára annak, hogy a miniszterelnök ékes tanúbizonyságát adta, hogy a hatalom megtartása érdekében a legaljasabb szociális demagógiát is képes bevetni, gyűlöletet szítva a határon inneni és túli magyarok között.
Az SZDSZ azonban nemcsak a külhoni magyarok problémái kapcsán számított Gyurcsány legfőbb támaszának, hanem a vidék magára hagyásában is. Teljes mértékben igazat kell adni Retkes Attilának abban, hogy a szabad demokraták a vidéki emberek problémáitól elszakadva bezárkóztak a kis fővárosi párt skatulyájába. Ha a politikai ellenfelek vették a bátorságot, hogy az egészségügyi ellátórendszertől kezdve a falusi kisiskolákon át a cigánykérdéssel bezárólag megpróbálják szembesíteni a párt politikusait a valósággal, akkor a „szürkeállomány” jeleseinek tollából rögtön zuhogni kezdtek a külföldről importált közgazdasági és szociológiai elméletek. Ezeknek szerzőit többnyire az kötötte össze, hogy semmilyen valóságos élettapasztalat nem állt mögöttük. A kórházi széfekről elhíresült Horváth Ágnes ugyanis éppúgy nem praktizált orvosként egyetlen vidéki kórházban sem, ahogyan a hazai köz- és felsőoktatást a polihisztorokat megszégyenítő sokoldalúsággal reformálgató Magyar Bálint sem koptatta eseményekben gazdag pályafutása során egyetlen Budapest határain belüli vagy kívüli iskola katedráját sem. A leginkább az ő nevükkel fémjelezhető doktriner szemlélethez ráadásul valamiféle morális és intellektuális felsőbbrendűségből álló gőg is társult, ami nem csupán a magyar társadalom széles tömegei számára vált egyre irritálóbbá, de a szocialista párt sorain belül is számtalan esetben váltott ki zúgolódást. Amikor például Kóka János gazdasági miniszterként a lecsapolásra váró mocsár békáihoz hasonlította az alája rendelt ágazatban dolgozókat, akkor az adóját becsületesen fizető közalkalmazottak százezreit sértette vérig. Hasonló visszatetszést váltottak ki Horn Gábor közszereplései is, aki egy óvatlan pillanatban elszólta magát, kijelentve, hogy az SZDSZ érdeke fontosabb, mint az országé, máskor pedig az MSZP vezetéséről szólt becsmérlő hangon Kóka János röhögcsélésétől kísérve.
Mindezek után újra fel kell tenni a kérdést, hogy Retkes Attila bírálatát miért kellene antiszemitának tekinteni. Mert ha a burkolt zsidóellenesség kategóriájába tartozik, ha valaki szembesíteni akarja pártját az eddig követett hibás úttal, akkor nem csupán Retkest kell ebbe a körbe sorolni, hanem példának okáért a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Uszka szabad demokrata polgármesterét, Sértő-Radics Istvánt is. Érdemes felidézni néhány mondatát, amelyek egy minapi interjúban olvashatók: „Az emberi jogok védelmével ma már nem lehet talpon maradni. Félreértés ne essék, én alapvetőnek tartom, hogy egy liberális párt léte ezen alapuljon, de ez szerintem természetes is. Csakhogy egy kisebbségi csoport tagjai pontosan ugyanazt a politikai skálát fedik le, mint a társadalom nagy része, és oda szavaznak majd, amit a politikai meggyőződésük megkíván. Ugyanez vonatkozik természetesen a romákra is, vannak köztük elkötelezett MSZP-szavazók, Fidesz-szavazók, és így tovább. Önmagában a kisebbségi jogok védelmével már nem lehet szavazatokat kaszálni, ezt el kellene felejteni egyszer és mindenkorra.”
Sértő-Radics a fentieket az ominózus küldöttgyűlés előtt mondta, teljesen függetlenül Retkes Attila személyétől. Az általa irányított településen az európai parlamenti választáson az SZDSZ kapta a legtöbb szavazatot. Márpedig ha a liberalizmus itthoni helyzetének újraértékelése antiszemita toposz, akkor Pető Iván jobban teszi, ha elkezd pakolni a bőröndjébe, hiszen a korábban általa is vezetett párt ezek szerint tele van szélsőségesekkel. Retkes Attila és az új ügyvivői testület ugyanis nem az égből pottyant le, hanem a küldöttgyűlés azon többsége választotta meg őket, amelynek az állásfoglalása a korábbi években Kóka János és Fodor Gábor vetélkedését is eldöntötte. Arra pedig mérget vehetünk, hogy ugyanezek a párttagok, az antiszemitázó Pető Ivánnal ellentétben, Sértő-Radics István szavait is vastapssal köszöntötték volna.