Revízió

Kétezerhárom április 12-én az igent jelöltem meg a szavazólapon, amellyel döntenünk lehetett/kellett Magyarország csatlakozásáról az Európai Unióhoz. Akkori választásom most is szükségessé teszi az indoklást. Íme. Azok közé az – átlagosnál tájékozottabb – állampolgárok közé tartozom, akiket EU-szkeptikusoknak szoktak nevezni, tehát nem a feltétlenül elutasító álláspont, de nem is feltételek nélküli belépés híve voltam. Ha családi, szűkebb baráti társaságban szóba került a csatlakozás fontos kérdése, főleg azzal érveltem mellette, hogy jórészt német és bajor földről a XVIII. század végén Magyarországra érkezett őseim hetedik nemzedékeként nem akarok a hátralévő életemben is az európai népek természetes közösségéből kirekesztett, hátrányosan megkülönböztetett, másodrangú személy maradni, akit a hegyeshalmi határ mellékátkelőjénél osztrák egyenruhás nyikhajok vegzálnak, miközben az unió polgárai lazán átgurulnak a zöldlámpás sávokon.

Közös és személyes szempontok
Az én generációmnak három évtizedes gyermekkori vágya teljesült a szabad utazási lehetőséggel is 1989 után, evés közben megjött étvágyam mind nehezebben tűrte kelet-közép-európai mivoltom pökhendi lekezelését. Érveim közt szerepelt a Kárpát-medence földrajzi, vízrajzi, gazdasági, közlekedési és történelmi egysége, amit a XX. század döntései a magyarok és nem magyarok (!) hátrányára tragikusan megbontottak, mivel azonban újabb bécsi döntésekre mostanában aligha számíthatunk, az unión belül újra összenőhet, ami összetartozik. Szorosan idevágó személyes okaim és megfontolásaim voltak, hogy diákéveim óta járom a Magyarországtól elszakított országrészeket, ismerős tájakat, városokat, műemlék épületeket, hegyeket, völgyeket, erdőket és folyókat mondhatok a magaménak, barátaim élnek a Székelyföldön, a Felvidéken és a Délvidéken, tehát ők és mindezen régi értékeink az európai „államon” belülre kerülve legalább logisztikailag közelebb kerülhetnek hozzánk. Családom egyik ágának Pozsonyt kellett elhagynia ez első világháború után, közel száz esztendőt megélt nagyanyám 18 éves fejjel nézte a Koronázó dombnál, amint a cseh legionáriusok kőtörő kalapácsokkal darabokra zúzták a Fadrusz által carrarai márványba faragott Mária Terézia-emlékművet. Valamiféle elégtételt is reméltem az európai nemzetek közösségétől, hogy a szomszédainkkal leendő nagy közösségben feloldódhatnak, végre rendeződhetnek a viszályaink. Életem ünnepnapjai közé tartozik 2004. május elseje, amikor életemben először az útlevelem ellenőrzése nélkül mehettem át szlovák területre a szalkai Ipoly-hídon, s meghatódva hallgattam a kiskeszi templom vasárnap déli harangszavát a boldog magyarok körében; azóta is mindig örvendek, ha – tavaly december 1. óta – nem látok egyenruhást az északi határátkelőkön. Sörözőbeli vitatkozásaink során olyan érv is felmerült – tanult, ősellenzéki barátunk részéről –, hogy a régi rendszer átmenekített struktúrái és a mostani haszonélvezői között élve biztonságosabb nekünk, ha a demokratikus Nyugat hivatalos kontrollja kordában tartja az itteni, elkanászodásra hajlamos hatalmat, az exkomcsik nem tehetnek velünk azt, amit akarnak, ahogyan azelőtt megszokták (szegény barátom elég fancsali képet vágott az 2006. október 23-i események után). A döntésem hátteréhez tartozik még, hogy a referendum idején egy évtizede dolgoztam a hazai újságírásban, volt alkalmam és lehetőségem belülről látni a magyar politika erővonalait, megismerni a különböző felfogások közötti színvonalbeli és ízlésbeli választékot.
Mindezekkel a hátam mögött voksoltam tehát a csatlakozásra, miközben természetesen – lapkészítő munkatársaimmal együtt – igyekeztem felhívni az olvasóink és polgártársaink figyelmét az olyasféle zavaró tényekre, mint például hogy a hivatalban lévő Medgyessy-kormány sokkal nagyobb anyagi és médiatámogatást nyújtott a csatlakozási propagandának, mint az elutasítást hirdetőknek, mindezt az adófizetők semleges adóforintjaiból. Ami ugyebár nem szép, úgymond nem európai viselkedés. Amint az sem tartozik a korrekt, becsületes és tradicionális népképviselet normái közé, ahogyan honatyáink később – szó szerint értve – elolvasatlanul (!) megszavazták az unió alapszerződését beiktató törvényt. Nagyjából ezeket mérlegelve mentem el szavazni a 2003-as referendumra, s a résztvevők közel 84 százalékot kitevő igenlő válasza közt ott volt az enyém is.
Hatévi együttlét tanulságai
Bármi iránt szkeptikusnak, tamáskodónak lenni kifizetődő dolog. Hányszor halljuk a kisebb-nagyobb súlyú, főleg magántermészetű események bekövetkeztekor: én megmondtam, hiába beszéltem, lám-lám, igazam lett… Sajnos, ezúttal nekem kell belátnom – a dolgok jelen állása tükrében –, hogy azoknak lett igazuk, akik óvtak az Európai Unióhoz történt csatlakozástól. Ami a brüsszeli központ és hazánk viszonylatában az elmúlt hét év alatt történt, bizony hatalmas muníciót szolgáltat az ellenzők táborának. Tekintsük át csupán futólag, melyek azok a régi-új országos és regionális problémáink, amelyekben nemhogy előrelépés nem történt, de még rosszabbodott is a helyzetünk, s még fájóbb a Brüsszelből érkező, pökhendi közöny, ostoba érzéketlenség és lelketlen elutasítás.
Kezdjük a Kárpát-medencével, legérzékenyebb pontunkkal, még mindig legalább tizenhárommillió magyar ember szülő- és lakhelyével. Jó, ami jó, az északi és déli határainkon valóban légiesen átlibbenhetünk, miközben Ukrajna és Szerbia módszerei a határ- és vízumügyek kezelésében éppen annak a továbbélő példái, amitől szabadulni vágytunk. Románia tagtársunk az unióban, ám a nemzetalkotó többsége erős kézzel tartja és gyengéden ápolja történelmi és kulturális – bizánci és balkáni gyökerű – hagyományait, politikai és kormányzási stílusát. Gazdasági téren ifjú szöcskeként ugrik, a legfőbb belső problémáját képező, az ország szívében élő másfél milliós magyarság uniós előjogai iránt azonban még egy agg földigiliszta is több igyekezetet mutat, mint Bukarest bal- és jobboldali nacionalistái. Annak, hogy Kolozsváron Kossuthról nem lehet utcát elnevezni, nem kell felizgatnia Brüsszelt, csakhogy az uniós illetékesek nyugodt álmát azoknak az ökológiai pokolgépeknek a ketyegése sem zavarja, amelyek Nagybánya és Verespatak ciántechnológiás aranykinyerő helyein vannak időzítve, részben már szemléltetve a hatásukat a Tisza alföldi szakaszán. A trianoni határainkon kívül került vízgyűjtő területektől évente legalább egyszer ránk zúduló áradás veszélyei, kártételei és költségei minket terhelnek, de arra aligha találni példát a miénken kívül, hogy a magyar állami költségvetésben önálló tételekként szerepelnek Ukrajna területén (!) elvégzendő árvízvédelmi feladatok. Legnagyobb vízügyi gondhalmazunk – a Szigetközzel szemközti Duna-elterelés és következményeinek – megoldása egy lépést sem haladt előre 1993, illetve 2003 óta, miközben a Szlovákiából hozzánk érkező tucatnyi folyó szennyezése is nőtt (amíg jól ment a szomszéd szekere). Az Ipolyon hiányzó mintegy ötven kisebb-nagyobb hídból eddig, írd és mondd: 1 – azaz egy – épült meg, a gyalogos-biciklis átkelő Nógrádszakálnál; a környezetkímélő közösségi közlekedést tálcán kínáló vasúti fejlesztésekből pedig egyetlen méter sínt sem fektettek le a két uniós szomszéd határánál (Szlovákiában, hozzánk hasonlóan, szárnyvonalakat szüntettek meg magyarok lakta vidékeken).

Hol van az unió határa?
De hogyan várjuk el a régi-új nacionalista reflexekkel terhelt ökoproblémáink empatikus kezelését Brüsszeltől északon, amikor a nyugati határunk mentén egy régi, stabil demokrácia követi sikeresen ezt a tempót? Ausztria már azelőtt is exportált szemetet a Kisalföldre, megterhelni vele a csóró szomszédot egy kis aprópénz fejében, most azonban több frontot is megnyitottak felénk a sógorok. A Rába vizének ipari eredetű szennyezését és a határunktól pár száz méterre építendő hulladékégető engedélyezését – a bécsi kormányhivatalnokokhoz hasonlóan – az unió illetékesei „helyi ügynek” minősítik. Legutóbb már az árvíz túlfolyását is magyar területre eresztették, mi pedig mehetünk imádkozni a szentgotthárdi Szűzanyához.
Az Európai Unió általános megítélésének a legtöbbet azok az intézkedései, szabályai ártanak, amelyek nyilván íróasztalok mellett, fafejű bürokraták bábáskodásával születnek – és úgy is néznek ki. A konyhaasztalról leszedett ételmaradék tüstént „veszélyes hulladékká” változik, az uborka hajlásszögét sokévi munkával sikerült stabilizálniuk a szakembereknek, se szeri, se száma a mindennapi élet és munkavégzés menetét nehezítő, ostoba megszorításoknak, amelyek (félre)értelmezéséhez ráadásul minden országnak megvan a maga buzgó, jól fizetett apparátusa. Külön csapás ránk nézve, hogy a csatlakozás időszakától fogva minden idők legpocsékabb kormányzását éljük át. Politikai kalandorok, dumagépek, hamiskártyás pártvezetők, síkporos zsebű offshore-osok kezelik Magyarország gazdasági és pénzügyeit. Friss hír, hogy a jelenlegi, hétéves uniós költségvetési ciklusban részünkre rendelkezésre álló, mintegy 8 milliárd eurónyi fejlesztési támogatásból eddig mindössze 400 millió (5 százalék!) lehívása történt meg, ami főleg a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségünk „munkáját” minősíti, a rádióhallgató azonban biztosan nem értékeli pozitívnak a donor működését sem. Árulkodó, hogy az unió kőbe vésett szabálya, az állam beavatkozása a piaci életbe, milyen gumiszerűvé vált a válság közepette, lásd a bankok és az autóipar támogatását.
Végül néhány, úgymond, diplomáciai hír, amelyek hallatán, olvastán bizony furcsa összefüggések jutottak eszembe. Brüsszeli hivatalos helyről két ízben is tiltakozást juttattak el Teheránhoz, először az elnökválasztás körülményei miatt, néhány napja meg azért, mert Iránban heroinkereskedőket végeztek ki (az ország hatályos törvényének megfelelően). Az előbbi hír a 2006-os magyar választás emlékét idézte fel bennem, amikor a kormányzó Gyurcsány és bandája a kampányban eltitkolta a gazdasági-pénzügyi állapotunkat jelző adatokat, majd amikor a vékonyka győzelmük után kitudódott a manipuláció, az unió semmit sem üzent Budapestnek. A másik iráni vonatkozású hírrel egy napon elhangzott másik információ szerint brüsszeli hivatalos körökben azért nem foglalkoznak a Pozsonyban most meghozott, a magyarokat súlyosan diszkrimináló nacionálfasiszta nyelvtörvény ügyével, mert „nem illetések” benne.
Hogyan is van ez? – tessék mondani. Hol van az Európai Unió határa?