Stigmák belső használatra

Jól emlékszem arra a tavaly áprilisi napra, amikor Horn Gábor, aki nemrég mondott le kampányfőnöki posztjáról, azt találta mondani egy reggeli tévéműsorban, „higgyék el, fontosabb az, hogy mi lesz az SZDSZ-szel, annál, hogy mi lesz ezzel az országgal”. Nyomatékul még hozzátette: „És ezt nagyon őszintén mondom.”
Senki nem az őszinteségét vonta kétségbe. Inkább a józan eszét. Néhányan a tisztességét is. Szavainak morális súlytalansága sokakat megdöbbentett. Internetes fórumok tucatjain özönlöttek az SZDSZ-es képviselőből kibuggyanó álláspontról a keresetlennél is keresetlenebb vélemények, és bárki ellenőrizheti, hogy ezen a sorrenden – első az SZDSZ, utána jön Magyarország – nem elsősorban az újnácik háborodtak fel. Többen felvetették, egyáltalán miként lehet képviselő az, aki ennyire képtelen elhelyezni különböző fajsúlyú értékeket, rangjukhoz illően kezelni különböző horderejű érdekeket. Legtöbbünket ugyanígy felháborította volna, ha Thürmer Gyula a Munkáspártról, Gaskó István a szakszervezetről vagy Szijjártó Péter a Fideszről nyilatkozza, hogy közössége fontosabb, mint az ország. (Horn később visszavonta nyilatkozatát.)
Borzongató belegondolni abba, hogy ha országunk lakossága egyfajta heveny elbutulást okozó vírusfertőzés folytán az SZDSZ-nek szavazott volna meg 53 százalékot az európai parlamenti választásokon, ma mit művelnének ezzel az országgal. Szerencse a szerencsétlenségben: az elmúlt hét esztendő szomorú története mára egyre több embert rádöbbentett arra, hogy az SZDSZ jövője és az országé fordított arányban áll egymással. Amilyen mértékben súlyt, jelentőséget, teret kap az egyik, olyan mértékben veszít súlyt, jelentőséget, teret a másik. S hogy az a sok okos ember ott abban az összkomfortos kis garzonpártban ne törje hiába a fejét, elárulom: ez a kulcsa az SZDSZ leépülésének, nem a fasiszták, nem a melegek, nem a Trianon-kultusz, nem a xenofóbia.
Egy párt haldoklásakor nem számít különös álláspontnak, hogy radikális változásra van szükség a végelgyengülés elodázásához. Az SZDSZ frissen megválasztott elnöke első beszédében a párt elveit, gyakorlatát és arroganciáját bíráló kijelentéseivel és változást sürgető állásfoglalásával azt a benyomást keltette, hogy tisztában van a pártja előtt lévő szűkös alternatívával: vagy változás, vagy megsemmisülés. Retkes Attila alighanem azt is tudta: senki nem fogja elhinni neki, hogy radikális változást akar, ha Kóka Jánost megtartja frakcióvezetői posztján. Az új elnök tiszta vizet öntene a pohárba. De a poharat minduntalan elhúzzák előle. S aztán mutogatnak rá: milyen ügyetlen! Összelocsolta a terítőt!
Talán nem is támadni, inkább kiküszöbölni akarta Kóka Jánost, aki sokat ártott az SZDSZ-nek, mert egy mindent kritizáló pártban kritika nélkül, a megbátorodott nyuszik nevetséges hurráoptimizmusával testesítette meg azt a neoliberális gazdaságpolitikát, amely az országot mai állapotába taszította. Kóka ezenkívül mást is megtestesített: a yuppie-érzéketlenséget (amikor a létszámleépítést mocsárlecsapoláshoz hasonlította, ahol nem kell megkérdezni a békák véleményét), a gyors szövetségkötés és a még gyorsabb árulás taktikáját, az érdekek átrajzolódása szerinti villámsebességű váltásokat, gondoljunk csak Gyurcsánnyal való remek kapcsolatának meredek felívelésére, majd lekonyulására. Megjelenítette a mindenekfeletti sikerorientáltságot és a morált megvető erőszakosságot, amelyet mindannyiszor erőnek akart beállítani. De lehet-e erős az a férfi, akinek szinte szétesik az arca a dühtől, amikor nem teljesül a kívánsága? Kókával ez történt, amikor nem kapott lehetőséget beszéd megtartására az új pártelnöktől. Kevesen látták, hogy ő volt az SZDSZ rossz szelleme. Nem az egyetlen, de a legkínosabb. Ha tehát Retkes Attila nem szabadul meg azonnal Kókától, akár le is húzhatja a redőnyt.
Az új pártelnök kijelentette, hogy ő egy „szerethető” pártot akar. Bár az öregedés kezdete, amikor már csak pártot tudunk szeretni, azért az fontos, hogy ezt a szerethetőséget Retkes Attila szóba hozta. Képzeljük el, amint Haraszti Miklós odahajol Hodosánhoz, és megkérdezi: „Te Rozi, létezik az, hogy minket nem szeretnek?”
Magyar Bálint sem változott sokat. Retkes Attilát kritikus szavaiért azonnal stigmatizálta: „az új elnök a legvadabb SZDSZ-ellenes vádakat böfögi vissza, és kér értük bocsánatot a társadalomtól”. Így két legyet ütött egy csapásra: az új SZDSZ-es elnökbe meg a magyar jobboldalba is jól belerúgott. Nyolc napja választották meg az SZDSZ új elnökét, és már megbélyegezve futja köreit a sajtóban. A párt ősbölényei (remélem, ezzel a metaforával nem sértem meg a bölényeket) mindenesetre nem hagytak neki túl sok időt. Bőrük annyira érzékeny, hogy nem bírják Retkes Attila érdes hangját. Pártjuk már szétesett, de ők még ma is a kor pulzusa. Egymást ütőerén tartják hüvelykjüket, úgy mérik a történelmi időt. A megjósolt kilépési hullám azonnal megindult, állítólag az új pártelnök kemény szavaitól. Konrád György, Rajk László, Fodor Tamás, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Lakner Judit és mások, régi SZDSZ-esek, sorra kiléptek.
Felvetődik: miért csak most? Eddig minden nagyon jó volt az SZDSZ-ben? Összes döntésük, állásfoglalásuk nagyszerű volt? Kilépésre semmi ok nem adódott? Medgyessyt, az szt-tiszt miniszterelnököt minden további nélkül lehetett vállalni? Az őszödi hazudozót, a mini-Cipollát lehetett vállalni? A magyar forradalom ötvenedik évfordulóján össze lehetett verni embereket? Turistákat, fiatalokat, papot, munkást, értelmiségit lehetett ütlegelni, családanyákat kisgyerekeikkel együtt be lehetett zavarni a kapualjba, az rendben volt Harasztinak meg Hodosánnak? Hölgyek, urak, miért nem akkor léptek ki, amikor Demszky SZDSZ-es főpolgármester kitüntette a gyalázatos parancsokat végrehajtó rendőrség főemberét? Az is rendben volt? Úgy látszik, minden bűn vállalhatónak bizonyult, minden vétek elsatnyult a hatalom hűvösében. De most, hogy a pártocska szétfoszlott a magyar nyárban, mint az ökörnyál – hát ez vállalhatatlan! Retkes Attila olyan csúnyákat mond! És a jobboldal uszályába került! Kilépni, de csapatostul! Bohózat lenne ez, ahogy Magyar Bálint fogalmazta? Én inkább szomorújátéknak látom.
Végül is lehet törölni az SZDSZ új elképzeléseiből „a hitelesség megteremtése”, „a választók bizalmának visszanyerése” kitételeket. Sőt, ki lehet adni az új jelszót: „Kevesebb önkritikát, több vádaskodást!” Csak hát ez programként már megvolt. Az új pártelnök beszédjének volt egy kis szolid huszadik kongresszus stichje, persze sztálini bűnök nélkül… Ő csak ócska korrupciókra utalt, értelmiségi árulásokra, érzéketlenségre a határon túli magyarok sorsát illetően, s arra a jól ismert arroganciára, amivel még szimpatizánsaikat is elriasztották. (Remekül szórakozom a minden helyzethez alkalmazkodó Kóka Jánoson, aki a határon túli magyarok gondjaira soha annyit sem mondott, hogy bakfitty, ehhez képest mára a szlovákiai nyelvtörvény elleni küzdelem egyik élharcosává avanzsált.)
Retkes Attila csak azt teszi, amire kérték. Amiért őt szavazták meg elnöknek. Eörsi Mátyás a közszolgálati televízióban kijelentette, mivel az európai parlamenti választásokban „padlóra küldték az SZDSZ-t”, a pártnak meg kell találnia azt, „ami indokolja a létjogosultságát a politikai térben”. Nyílt beszéd. Innen lehetne kezdeni.
Nem kell mélyen a múlt sötét vize fölé hajolni ahhoz, hogy viszszatükröződjünk. Elég megállni a parton. A többi a fényviszonyoktól függ.