(La Paz)
Első éjszaka Bolíviában: irtózatos fejfájás (3600 méteren vagyok, azonnal és könyörtelenül jelentkezett a magashegyi betegség), hajnalra mínusz három fok a hőszigetelés és fűtés nélküli szállodában, a hatórás időeltolódásnak köszönhető átállási zavarok. Alvás helyett, jobb híján, azon gondolkodtam, hogy tudnék másnap is bejutni a börtönbe. Tóásó Elődre ugyanis szigorúbb szabályok érvényesek, mint rabtársaira: utóbbiakat naponta lehet látogatni reggel fél tíz és délután öt között, neki viszont csak csütörtökre és vasárnapra engedélyezték a vizitet. Ha már itt vagyok, valahogy be kell jutnom, döntöttem el, és reggel nyakamba vettem a várost.
La Pazban sétálni sem egyszerű – szinte nincs járda meredek emelkedő vagy lépcső nélkül. Az emberre a legváratlanabb helyeken tör rá a légszomj – nemcsak hegymenetben, hanem akár a kávéházban ülve vagy szendergés közben is. A völgyben modern, sokemeletes tömbházak, de a várost körülölelő hegyek oldalaira nyomornegyedek futnak fel. A belvárosi részben nem találok élelmiszerüzletet – ezt a feladatot a hegyekből lejövő indiánok látják el, akik általában kis bódékból árulnak a járdák szélén, vagy csak egyszerűen letelepednek kosaraikkal az utcára, és onnan kínálgatják a portékát. Szinte mindent árulnak, ami eladható. A legmeghökkentőbb látványt egy ezerráncú, népviseletbe öltözött idős cholita (a helyiek így nevezik az indián nőket) nyújtja: sok gigabájtos pendrive-okat árult, miközben néha hosszan mobiltelefonált. Nagy meglepetésemre bűvös kockát is láttam nála. Bár kínai gyártmány volt, azért egyet vettem Elődnek öt bolivianóért (kb. 150 forint), hogy rabtársainak megmutathassa, ezt is magyar ember találta fel.
A Pradón sétálgatva szembe jutott a megoldás: az egyik cukrászdában hatalmas tortákat kínálgattak. Megvettem egyet, aztán a tegnap beszerzett szájmaszkkal felfegyverkezve elindultam a börtönhöz. Nem beszélek spanyolul, nem volt nehéz eljátszani az ütődött idegent. Három dolgot ismételgettem, szerintem borzalmas akcentussal: nem beszélek spanyolul, a tolmács nincs itt, mert dolgozik, és Magyarországon „anniversario nacional” van. Születésnapot nem mondhattam (azt könnyen ellenőrizhetik), de annak kevés volt az esélye, hogy tudják, mikor van nálunk nemzeti ünnep. Az őrök – rövid tanakodás után, amiben erős érv volt az újonnan kapott Boci csoki is – úgy döntöttek, a nagy ünnepre való tekintettel beengednek. Igaz, előtte nem maradt el a motozás, sőt a tortát is összevissza szurkálták egy hatalmas csavarhúzóval, hogy nem rejtett-e el benne valaki egy reszelőt vagy valami mást. Nem könyörült a kulcsos őr sem: ezúttal hatalmas kínai jelet rajzolt filctollal a csuklómra (három nap alatt sem sikerült lesikálni), hogy biztosan én távozzak a börtönből a látogatás végén.
Mindent lehet rendelni, akár drogot is
Odabent Tóásó Előd – elgyötört ábrázatomat látva – azonnal rákérdezett, hogy a magasság miatt fáj-e a fejem. Igenlő válaszom után kokalevelet hozott egy másik cellából, és erős teát főzött belőle. Miközben a forró nedűt szürcsölgettem, többen bejöttek, és azt ajánlották: jobb lenne a hatás, ha a tea mellé a porból is szívnék keveset. Ezt már nem vállaltam, de az árakat azért megkérdeztem: a crack, vagyis a kábítószergyártás során keletkezett szemét öt bolivianóba, az ötvenszázalékos tisztaságú por pedig negyvenbe (kb. 1200 forint) kerül grammonként, és állítólag kapni 95 százalékos tisztaságút is! A beszerzés nem bonyolult: minden részlegnek van úgynevezett taxisa, aki felmászik a belső udvar falára, és onnan – kötél segítségével – átdobja a beszerzendő dolgok listáját és az erre szánt pénzt, majd visszahúzza az árut a börtön szomszédos részlegéből. Gyakorlatilag mindent meg lehet rendelni: üdítőt, drótot a kézművesmunkához, drogot, kinek mire van szüksége. A szolgáltatás, vagyis a taxi két bolivianót kóstál. Érdekes dolog, hogy alkoholt a legnehezebb beszerezni – a részegséget a rabtársak sem tolerálják.
A beszélgetés közben kiderül, a börtönnek van egy másik illusztris lakója is: az egyik bolíviai tartomány, az északi Pando kormányzója. Leopoldo Fernandes Ferreirát a Posta nevű részben tartják fogva, egy nagyon zavaros gyilkossági ügy miatt. Sokan azt mondják, még egy elnökválasztáson is komoly kihívója lehetne Evo Moralesnek az ellenzéki politikus – hogy mennyire fontos őt legyőzni, mi sem jelzi jobban, mint a központi kormány bejelentése: négyezer-hatszáz családot telepítenek északra, nyilván azért, hogy ott is jobb esélyük legyen a kormányerőknek a következő választásokon.
Kiderül az is: ebben a körletben még van két európai: egy portugál és az a horvát–bolíviai Mario Tadic, akit Tóásó Előddel együtt fogtak el Santa Cruzban. Utóbbival nem túl jó a viszony, nem beszélgetnek sokat – hogy miért, nem firtatom, Tóásó Előd láthatóan nem akar róla beszélni.
Gorenje-korszak bolíviai módra
Második nap már fel sem tűnik, hogy újra fesztivál van a Pradón: az ország Spanyolországtól való függetlenségének kétszázadik évfordulóját ünneplik heteken keresztül. Épp koszorúzások zajlanak az egyik szobornál, magas rangú politikusok jelenlétében, és a ceremónia végén a katonazenekar rázendít a bolíviai himnuszra. Azon nem lepődök meg, hogy az utcán áruló indián nők is leveszik a kalapjukat, és teli tüdővel éneklik a pattogós ritmusú dalt, de azon már igen, hogy a sajátjuk után a venezuelait is eléneklik, és annak is mindenki tudja a szövegét. Ezután már szurkolok, hogy a másik nagy barát, Kuba is sorra kerüljön (vagy esetleg Ecuador), ám hirtelen berekesztik a ceremóniát. Este újabb meglepetés ér: rövid, ám annál hangosabb berregés után meghal a laptopom. Olvastam ugyan egy turisztikai oldalon, hogy ilyen nagy magasságban gondok lehetnek a merevlemez működésével, de nem vettem komolyan a figyelmeztetést. Később tudom meg, hogy La Pazban a plazmatévék sem működnek, sőt az elektromos cigarettagyújtókkal is gyakran van gond. Az ország most éli azt a időszakot, amit mi a rendszerváltás hajnalán Gorenje-korszaknak neveztünk (a közeli chilei kikötővárosból, Iquiquiéből minden helyi állampolgár tízezer bolivianó értékben hozhat be magának vámmentesen műszaki cikket), ám a vágyott masina gyakran bemondja az unalmast a nagy magasságban. Az alkalmi tolmács magyar nő, Éva egészen meglepő dologról tájékoztat: ki kellett dobnia a magyar süteményreceptjeit, mert itt például képtelenség piskótát sütni: a tészta összetöpped a tepsiben a ritka levegő miatt. Én is egyre több jelét fedezem fel magamon a nagy magasságnak: a száraz levegő miatt az orrom kiszáradt és véresre horzsolódott belül, az ujjaimon pedig felpattogzott a bőr a körömház fölött és sebek alakultak ki. A tünetek láttán Tóásó Előd azt mondja: reggelente, amikor a többi rabbal kiülnek az udvarra melegedni, sokan panaszkodnak arra – főleg az ország alacsonyabb részeiről érkezettek –, hogy lábszáruk tele van apró sebekkel.
Nagy Feró hangja száll a cellából
Érkezésem után a negyedik napon előkerül a csomag, be tudom vinni a család által küldött dolgok jó részét. Az őrök már ismerősként fogadnak, nincs gond a bejutással, ám természetesen az alapos motozás és a csomag aprólékos vizsgálata egyszer sem marad el. A következő napi látogatás során meghökkentő élményben lesz részem az érkezéskor – egy hatalmas pizzával igyekezem befelé, amikor egy erőteljes, a fél börtönt betöltő dalt hallok, és értem a szövegét! Nézz reám, ó Istenem / Rossz úton járok még / A felkelő nap háza vár / És úgy érzem, nincs remény – énekel Nagy Feró, és komolyan elgondolkodom azon, hogy milyen fura tünetei vannak a magashegyi betegségnek. Aztán kiderül, hogy reggel a magyar zenékről beszélgettek, és Tóásó Előd megemlítette a raboknak, hogy kapott otthonról CD-ket. Az elnök fiának cellájában több száz wattos hangfalak vannak, és próbaképpen berakták az egyiket. A Kormorán–Nagy Feró-dal eredetijét, az amerikai The House of The Rising Sunt hallották a rabok (ez is magyar? – csodálkoztak most rá), és azóta a lemezt nem lehet kivenni a lejátszóból – a látogatás folyamán még vagy tízszer én is kénytelen voltam meghallgatni.
Idillinek tűnhet a helyzet, de nem az: a San Pedróban egyik percről a másikra megváltozhat minden. Legutóbb az egyik sokszoros gyilkos, drogfüggő rab erős elvonási tüneteket pordukált, és hogy pénzt szerezzen az adagra, az egyik politikai rab torkának szegezett egy kést.
– Adj huszonöt bolivianót, vagy meghalsz – mondta neki, és az áldozat kifizette a hétszázötven forintnyi összeget. A vétkest azóta áthelyezték a börtön büntetőrészlegére, de az eset jól jelzi, hogy itt senkinek az élete nincs biztonságban. E történet után értettem meg, hogy miért rázza a fejét Tóásó Előd, amikor arról kérdezem, hagyjak-e nála pénzt. Ő azt a stratégiát választotta, hogy soha nem tart pénzt magánál, így a rabok új dologgal szembesülnek: vannak nincstelen európaiak is. Ha fizetni kell valamit, munkával fizet: átvállalja a kötelező körlettakarítást, kifesti a másik celláját, odaadja az időközben készült egereket – a lényeg, hogy soha ne lássanak pénzt nála.
Bűvös hatású a szó: ungaro
Egyik délután én is kapok egy üzleti ajánlatot: az egyik rab behív a cellájába, és kézzel-lábbal magyarázni kezd valamit. Egy fura tárgyat mutogat és ötven bolivianót kér érte. Előkerül Manuel, és lefordítja a kérést: a rabhoz ma látogatóba jön a lánya, az apa pénzt akar adni neki, ezért eladná nekem az általa készített asztali lámpát ezerötszáz forintnak megfelelő helyi pénzért. Az alkotás nem tetszik, de a férfi ugyanaz, aki biciklilánccal az első napon elverte a társát. Egy huszonöt évre elítélt többszörös gyilkos, és most könyörgő szemmel várja, hogy döntsek. Arra gondolok, biztos drogra kell a pénzt, de egye fene – a szeretetszolgálat vezetőjénél jó helyen lesz a sok különös tárgy között ez a valami is. Ez különben úgy készült, hogy egy palack köré gumiszerű anyagot öntöttek, abba barázdákat vájtak, a réseket barnára festették, így az egész úgy néz ki, mint egy díszes antik lámpát utánzó színházi kellék.
Kifizetném a pénzt, de a férfi nem veszi el. – Majd akkor adja ide, ha megérkezik a lányom, mondja, én meg elszégyellem magam az előítéleteimért.
Egyre nehezebben bírom az éjszakai hideget, kénytelen vagyok beruházni egy lámaszőrből készült pulóverbe. Éva egy ismerős árust javasolt, aki angolul is jól beszél. Amikor belépek a boltba, a nő már terít is elém egyet: biztosan ezért jött, minden turista ezt a modell keresi, amióta Evo egy ilyen pulóverben beutazta Európát – mondja. Bevallom neki, hogy nem tetszik az a csíkos modell, mire sűrűn bólogat, és megkérdezi, honnan jöttem. Magyar vagyok, válaszolok, amire hangnemet vált és így folytatja: tudja, lelőtték azokat a szerencsétleneket, mint a kutyákat. Én nem hiszem ám, hogy azok meg akarták volna ölni az elnököt. Jöjjön, mutatok magának igazi pulóvereket, amelyek alpakkából készültek, húz magával, és a végén száz bolivianót enged az árból.
Az ungaro szó valóban bűvös hatással jár errefele, de általában nem túl pozitív értelemben. Az út szervezése során különféle internetes közösségekben több helyi emberrel felvettem a kapcsolatot, akik készséggel segítettek mindenféle hasznos információkkal. A helyszínen aztán meg akartam őket hívni egy kávéra, hogy megköszönjem a segítséget, de amikor kiderült, hogy magyar vagyok, határozottan visszautasították a találkozót – olyan is akadt, aki még a Skype vagy a Messenger ismerőslistájáról is törölt vagy letiltott. Még azok is, akikről tudtam, hogy nem Morales-pártiak, és maguk is koholmánynak tartják az egész ügyet. A La Pazban tapasztalt félelem a nyolcvanas évek Romániájára emlékeztetett – az emberek semmiképp sem akartak a helyi titkosszolgálat látókörébe kerülni.
Folytatás holnapi számunkban
Reform UK
Nigel Farage pártja a legnépszerűbb a brit keresztények körében
