A nagy kérdés

Idén – hála a magasságosnak – kevés szó esett arról, hogy melyik párt, illetve politikus a Szent István-i életmű hivatott örököse, folytatója, netán beteljesítője, mégsem lehetünk felhőtlenül elégedettek, mert helyette a Ki engedte ki az endékásokat? című vetélkedő erősödött fel újra, ami nem meglepő így a huszadik évforduló apropóján, de már az ötödik, meg a tizedik jubileumán is unalmas, de még inkább hamis volt. (Nem beszélve arról, hogy az akkor „felszabaduló” keletnémetek jelentős része ma már a pokolba kívánja a határnyitót, mert őt tartják az egyik legfőbb felelősnek azért, hogy soha többé nem térhetnek vissza kényelmes kis diktatúrájukba.)
Ez az év egyébként is hasonló típusú kérdések indulatos és meddő vitáitól terhes: a reformerek csinálták-e a reformot, vagy a reformok a reformereket, két- vagy háromoldalú volt-e a kerekasztal, az újratemetésen szentségtörő volt-e Orbán beszéde, és persze október 23-a előtt a forradalmárok voltak-e a szabadságharcosok, vagy kivívható-e fegyverrel a rendszerváltás? – jellegű dilemmák, mind-mind egy döntő fontosságú, ám félő, hogy soha meg nem születő válasz részei, jelesen, kinek az érdeme a rendszerváltás? (Ebbe illeszkedik bele az az ideológiai huzakodás is, hogy ki képviseli és viszi tovább Szent István, Hunyadi Mátyás, Kossuth Lajos, Nagy Imre, a forradalmak, a szabadságharcok, ’56, a demokrácia szellemiségét.) Ugyanis ha egyszer minden vitán felül egyértelműen eldőlne ez a kérdés, azonnal választ s megoldást nyernénk egy sereg egyéb gondunkra is. Maradva az egészen populáris aktualitásoknál: azonnal megtudnánk, s nemcsak úgy nagy általánosságban, hanem konkrétan, személyek szerint, hogy kik tették tönkre, kik lopták szét az országot, s azt is, meddig virgonckodnak még szabadlábon? Végre eldönthetnénk, van-e értelme tervezni a jövőnket, vagy csak éljünk bele a vakvilágba, van-e reményünk arra, hogy a munkánkért kapott fizetésünkből tisztességgel megéljünk, vagy viseljük megadóan, hogy nálunk a munkabér az éhhalálhoz sok, de a jóllakottsághoz kevés, viszont vannak makrogazdasági mutatók, amelyek biztató jeleket mutatnak. Ha egyszer eldőlne a nagy kérdés, az sem lenne többé komoly, számba vehető vitatéma, hogy történt-e, s ha történt, hasznos-e a rendszerváltás? – mert hamar megtapasztalnánk áldásait szellemi, anyagi, erkölcsi értelemben (ebben a sorrendben) egyaránt. A meglelt identitás egészséges öntudatra ébreszt, s az hatalmas alkotó energiákat szabadít fel. Hogy két, többé-kevésbé jelentős pártszövetség, a két politikai pólus közül melyik akarja folytatni és végigvinni a rendszerváltást, s melyik akar rátelepedve pusztán a haszonélvezője lenni, mindenki könnyedén eldöntheti. Nyilvánvaló, a regnáló kormánynak, holdudvarának és gyérülő számú híveinek annyi közük van a rendszerváltáshoz, hogy ideológiai, anyagi örökhagyóik akaratuk ellenére főszerepet játszottak annak folyamatában. Őket váltották le. Ez nélkülözhetetlen hivatal volt, de nem jogosít arra, hogy a változtatás dicsőségét maguknak vindikálják. Azonban foggal-körömmel ragaszkodnak a rendszerváltó imidzshez, mert – reméljük, csak átmenetileg – némi legitimációt adott a hatalom átmentéséhez.
Érezhető, hogy népünk vezetői számára a nemzeti ünnepek mind kínosabbá válnak. Nincs már semmi pozitív, figyelemre érdemes, biztató mondandójuk. Legfeljebb oly gyötrelmek, hogy melyik kommunista volt kevésbé az? Ezen túlmenően a kormánynak kevés elképzelése van augusztus 20-ról (ahogy március 15-ről és október 23-ról is). Hatvanéves az alkotmány, ám ezen inkább sírni kéne, mint örvendezni, megtiltották a gárdisták avatását a Hősök terén, pedig Szekeresnek nem is kellett volna ott maradnia a tisztavatás után, napokig idegesítették a főváros lakosságát a gyakorlatozó repülők, még szerencse, hogy a vízi parádé némileg csendesebb. Mindenesetre a kormány biztonságos ünnepet ígért, ennek szellemében új tömegoszlatási etikettet hirdettek meg a rendőröknek. Hamarosan csak azt ünnepeljük majd augusztus 20-án, hogy tűzijáték van. S ha töretlenül így fejlődünk tovább, akkor azt, hogy valaha volt. Úgy lesz a legbiztonságosabb s a legadekvátabb a rendszerváltás szoclib értelmezéséhez.