A stabil forint sikerének titka

A hiperinflációban füstbe menő pengő nyomán az 1946. augusztus 1-jén bevezetett forint példamutató sikernek bizonyult. Világtörténelmi tény, hogy soha sehol nem volt a magyar pengőéhez hasonló pénzromlás. Ennek az ádáz jelenségnek a leleményes kezelése olyan alapvető elméleti összefüggéseket tárt fel a gazdaságpolitika szférájában, amelyek hozzájárultak a makroökonómia eszköztárának bővítéséhez. Érdemes ezeken elgondolkozni a magyar forint hatvanharmadik születésnapján. Különösen most tanulságos felidézni az akkori zord idők teljesítményeit, amikor a mai Magyarország a csőd mezsgyéjén botladozik.
Jómagam a parlament tagjaként is részese voltam az akkori események alakításának. A költségvetési bizottságban a szociáldemokrata Peyer Károly, a kommunista Vas Zoltán, a parasztpárti Farkas Ferenc képviselőtársakkal és másokkal együtt értékeltük és jelöltük ki a tennivalókat. Később az is megadatott számomra, hogy a börtönök és a forradalom után Magyarország határain kívül, akkor már merőben más helyzetekben lettem a közgazdaságtudomány elméletének és gyakorlatának művelője. Nyugodt szívvel állítom, hogy manapság, a XXI. század elejének eltorzult éveiben éppúgy, mint annak idején, az önbizalom és az önbecsülés segítségével lábalhatunk ki a bajokból, hogy képességeink megint szárnyaljanak.
Az 1945–46-os években, a világháború nyomában lerombolt ország megalázott népe megkapaszkodott a fájdalmasan korlátozott lehetőségekben. Úgy fogtunk hozzá a romok eltakarításához, a régóta halogatott társadalmi kiegyezéshez, a polgári demokrácia ízleléséhez, hogy a termelés tényezői optimálisan összeálljanak. Az előzmények tragikus örökséget hagytak ránk. A háborúból kilépni szándékozó Magyarországot megszállták Hitler csapatai, majd ide manőverezték 1944 őszétől hat hónapon át a német–szovjet hadműveletek ádáz színterét. A harcokban a tetemes emberáldozatokon túl súlyos anyagi károk is keletkeztek. Az ország ipari kapacitásának mintegy kilencven százaléka megrongálódott, több mint fele pedig teljesen megsemmisült. A nyersanyagtermelés negyven százalékára csökkent. Az utak, a vasutak és a hidak nagy része megsemmisült, a megmaradt közlekedési eszközök a visszavonuló náci vagy az előretörő szovjet csapatok zsákmányává lettek. A termőföld művelését sok helyütt életveszélyessé tették az elszórt robbanószerkezetek. Az életszínvonal drasztikusan esett. Az árszínvonal ugrását jelzi, hogy 1944 decemberétől 1945 áprilisáig a megélhetési költségek tizennégyszeresükre nőttek, azután pedig hatványozottan továbbemelkedtek. Az áruk és szolgáltatások kínálatának megtorpanása nyilvánvalóvá tette, hogy a kormányzati árszabályozás nem lehet hatásos. Jelképesen szólva: a meredek lejtőn lefelé rohanó kocsi gyorsulását már nem lehetett lefékezni, még csak a mérséklésére sem adódott lehetőség. Így alakult ki az az elgondolás a gazdaságpolitika alakítóiban, hogy a gyorsuló inflációt a beruházások élénkítésére és munkahelyek teremtésére kellene befogni.
A hagyományos közgazdasági logika és gyakorlat szerint a kormánynak és a törvényhozásnak az volt a feladata, hogy szembeforduljon az inflációval, hogy megszüntesse vagy legalábbis enyhítse annak romboló hatásait. Tegyen meg mindent, hogy mérséklődjön a kormány költségvetési deficitje, amit amúgy is fokozott az adók behajtásának nehézsége, a megszálló szovjet hadsereg ellátásának terhei, a vesztett háború szülte pesszimizmus, az újjáépítés költségei. Mégsem erőltették a restriktív gazdaságpolitikát, mert ahogyan Saláta Kálmán, a kisgazdapárt vezérszónoka érvelt a parlamentben: „…ez az infláció olyan eszközökkel volna fékezhető, amelyek nemcsak a költségvetés bevételeit, hanem a gazdasági növekedést is korlátoznák.”
Az élelmiszer-termelés a nemzetgazdaságnak az az ágazata, ahol a kínálat lemaradása a kereslet mögött látványosan felgyorsítja az inflációt. Ebben az összefüggésben érthető meg igazán, hogy az 1945–1946-os években milyen kulcsszerepet töltött be a termőföld optimális hasznosítása. A siker nyitjának a földreform bizonyult, így művelték meg azt a több millió hektár szántóföldet, amely a nagybirtok üzemrendszerében túlnyomórészt bevetetlen maradt volna. A nagybirtokon a háború különösen nagy károkat okozott. Gyakran eltűntek a gépek, az állatok, sőt a földbirtokos és az intézője is. A földreform által kisgazdává előlépő tulajdonosok csodaszámba menő munkabírással, szorgalommal, találékonysággal, odaadással és kockázatvállalással láttak hozzá földjük megműveléséhez.
A föld szerelmének megindító példái születtek. Megtörtént, hogy igavonó állat hiányában az új gazda önmagával együtt gyermekét vagy feleségét fogta igába az eke elé. És ilyen körülmények között is megtermelték az ország kenyerét! A nemzetgazdaság egyenlegében az összkínálat közeledett az összkereslethez. A rákövetkező évben azután már adódott igásállat. A Parasztszövetség népfőiskolái szélesítették a horizontot a svájci, a holland és a dán szövetkezetek példájának megismertetésével és népszerűsítésével, hogy valósággá válhasson a harmincas évek népi íróinak programja: a gazdag parasztok országa. Mintha mindezt nyomtalanul kitörölte volna a történelemből az elkövetkező kommunista diktatúra, amely magát a paraszti életformát megszállottan gyűlölte és gátlástalanul üldözte.
Mindemellett óriási volt az ipari munkásság áldozatvállalása. Az irányított infláció a vállalkozókat a munka nagyobb arányú igénybevételére ösztönözte. Nyilvánvaló volt, hogy a csökkenő reálbérek miatt nyereséges munkával kell helyettesíteni – amikor az egyáltalán lehetséges – a többi termelőeszközt (gép, nyersanyag, energia). Még akkor is, amikor csökken a munka határterméke (marginális érték), valamit minden egyes munkás hozzáad az össztermékhez. Természetesen megvan ennek a folyamatnak is a határa, hiszen a munkás nem hajlandó akármilyen alacsony bérért dolgozni. Annál is inkább, mert a hiperinfláció a munkát keményen „megadóztatja”, ami a vállalkozók zsebébe kerül. Ez pedig világosan látható vagyontranszferálás a munkától a tőkének, s normális körülmények között mi sem lett volna természetesebb, mint az, hogy a munkások tiltakozzanak.
Azonban a rendkívüli helyzetben rendkívüli logika érvényesült. A reálbérek mintegy 85 százalékkal estek 1946 első hét hónapjában. Még ha korrigáljuk is ezt a számot a természetben juttatott élelmiszerek értékével, a reálbér akkor sem érte el még a felét sem a békebeli vásárlóerőnek. Drámai jelenetek ismétlődtek. A gyári munkás családja például úgy próbálta minimalizálni a szédítő infláció hatását, hogy a bérfizetés órájában a feleség a gyárkapuban várt bevásárlókosárral a karján, és nyomban rohant elkölteni a pénzt, mert annak értéke másnapra már felére csökkent. A magyar munkások mégsem lázadtak, mert bár „számos szükséglet kielégítéséről le kellett mondani vagy el kellett halasztani”, mint ahogy Rácz Jenő pénzügyminiszter mondta a parlamentben, mégis elhitték a kormány programjának megalapozottságát.
Abban, hogy 1946. augusztus l-jén létrejöhetett a stabil forint, döntő szerepet játszott az 1945. november 4-én megtartott országgyűlési választások eredménye. A szavazásra jogosultaknak több mint 90 százaléka voksolt, a polgári demokrácia pártjai 83 százalék szavazatot kaptak, a kommunisták csupán 17 százalékot. Az akkori európai minta szerint kormányzó koalíció a kisgazdapárti Nagy Ferenc miniszterelnök irányításával haladt a stabilitás, a békeszerződés és a szuverenitás felé. Ezt 1945–1946-ban nem hirdette másképpen a Magyar Kommunista Párt sem, és akkor nem kérdőjelezte meg a Szovjetunió sem. A nyugati világ szemléletét tükrözte a New York Timesnak az a vezércikke, amelyik Magyarországot a demokrácia fellegváraként méltatta.
Tragikus fordulatként 1947 elején a Szovjetunió megszálló hadserege kommunista diktatúrát kényszerített Magyarországra. Az évtizedekig tartó zsarnok rezsim csődje, nem kevésbé a jelenlegi válság arra figyelmeztet, hogy kívánatos többet tudni az 1945–1947-es polgári gazdaságpolitika emberfeletti teljesítményeiről és sikereiről.

A szerző közgazdászprofesszor, országgyűlési képviselő,
az Országgyűlés korelnöke, 1945–1947-ben nemzetgyűlési képviselő, az 1956-os forradalom és szabadságharc után az emigráns politika egyik alakítója